59. szám 2008. november
Élménybeszámoló
Augusztus 27.-én, a hetedikes nyitótábor utolsó reggelén
arra ébredtem, hogy Hanna már fenn van, és minket is arra próbál rábírni, hogy
keljünk ki az ágyból, mert még rengeteg munka áll előttünk. Lassan sikerült
magamhoz térnem, hamar összekaptam magam, és már indultam is a sörkert felé,
hogy a reggeli „ki lett a patrónusom” dolgot előkészítsük. A délelőtt
észrevétlenül eltelt, ebéd után pedig már pakolnunk kellett, hogy mire megjön a
busz, már indulásra készek legyünk. Így aztán mire mindennel szépen sorjában
elkészültünk, már indulhattunk is haza, és amint leszálltunk a buszról az AKG
előtt, a nyitótábor hirtelen eltűnt, a hetedikesekkel együtt. Elkeseredetten
indultunk útnak a Stadionok felé, hogy újra buszra szálljunk, és megint
elkezdődjön valami táborszerűség, ami most olyan halványnak és jelentéktelennek
tűnt, hogy bármit megadtam volna azért, hogy kihagyjam. De annyi minden ellenére
ez nem szerepelt a lehetőségek között, így akarva-akaratlan belecsöppentünk egy
termtud. témahétbe. Mondanom se kell, az utolsóba, bár tudtam, hogy még
emlékezni is alig fogok rá. Mindenesetre valamit ki kellett hoznom belőle, na
meg főképp magamból. Este kilenc körül értünk a szállásra, a sötétben nem
ismertem fel a körülöttünk lévőket. Mindenki olyan idegennek tűnt, mintha nem is
ismerném őket. Ez az egy nap is lemaradásnak számított, hiszen kihagytam az első
találkozást, a nyári sztorikat, a szobabeosztást, az első feladatokat, na meg az
utazást, ami mindig a jó dolgok közé tartozik, mert minden azzal kezdődik és ér
véget. De azért mégis volt min gondolkoznom és volt kivel beszélgetnem, hiszen
ott volt mögöttem egy egész tábor, na meg az a 9 ember, akik szervezték és a
további 6 (stúdiósok, fotósok), akik még velünk voltak. Én személy szerint most
meglettem volna a többiek nélkül is, de végül is belevágtunk, mert bele kellett
vágnunk. A szállás nem volt éppen leányálom, de tábori célra tökéletes. Az esti
programokból csak az éjszakai túra maradt, amin még részt vehettünk volna, de
erről lelkiismeret-furdalás nélkül lemondtam. A reggeli torna már más kérdés,
oda szívesen elmentem volna, sőt, a telefonomon még be is állítottam az
ébresztőt, de hogy felkeljek rá, arra esély se volt. Mindenesetre a reggelire
kimásztam az ágyból, és még egy reggeli zuhanyt is bevállaltam, hogy mire
elkezdődnek a programok, már ne legyek álmos. De mire valamennyire sikerült
helyreraknom magam, kiderült, hogy mi aludhatunk délelőtt, és 12-ig semmilyen
programon nem kell részt vennünk. Dühös akartam lenni, amiért felkeltettek
minket, de a gondolat, hogy újból ágyba bújhatok, elterelte a figyelmemet.
Kemény harc árán ismét elaludtam, és délig valóban meg se mozdultam, csak hogy
minden pillanatot kihasználjak a pihenésre. Az 1 órai ebéd végül előcsalogatott,
és onnantól kezdve már tudtam, hogy nem kapunk több kivételt. Van 150 pontunk,
aludhattunk, most már igazán csinálnunk kell valami hasznosat. Ebéd után rá is
vetettem magam a programlistára, de a legtöbb helyet már betöltötték a
jelentkezők. A matiné maradt az egyetlen lehetőségem, hát belementem. A
történet, ami előadásra várt, idén már nem okozott meglepetést, mert az „ebből
semmit nem lehet kihozni’ részen már tavaly túl voltam. Úgyhogy belevágtunk,
írtunk, gyakoroltunk, vitatkoztunk… De minderre csak az utolsó nap került sor.
Visszatérve a második napra, a darab kitalálása után a fűben heverés és a
vacsora között elmentünk a faluba, vagy lehet, hogy az csak a széle volt,
mindenesetre a hozzánk legközelebb eső büfésorhoz, hogy ott zsírosabbnál
zsírosabb ételekkel csillapítsuk étvágyunkat. Nem is nagyon bántam meg, mert a
vacsora ezen az estén se nyűgözött le, sőt, úgy látszott, hogy kárt is tett
bennem, mert ugyan az esti Macskafogó alatt még tartottam a frontot, de a
következő nap nagyon betett nekem. Ezt a részt már nyolcadikban egyszer
eljátszottam, ezért idén úgy gondoltam, üsse kő, útnak indulok, hogy
megszerezzem a 100 pontot a túráért, de végül mégse úgy sült el, ahogy akartam.
A kirándulás elején még úgy éreztem, nem lesz gond, a rosszullét majd csak
elmúlik, de mikor már egy órája úton voltunk, szembesülnöm kellett vele, hogy
akármi is lesz, én nem tudok tovább menni, így visszafordultam.
Útitársam is
akadt, mert egy hasonló hányatott sorsúnak is betegség miatt kellett
hazaindulnia. Hát így, kettesben fordítottunk hátat az évfolyamnak, és mentünk
vissza a szállásra. Meglepő módon tudtunk miről beszélgetni, hiszen nála még nem
játszottam ki a termbúvár, patrónusok, új tanárok, csibe és évfolyam kártyákat,
ezért ezeken most szép sorjában végigmehettünk. Aztán mikor visszaértünk a
táborba, mindketten beestünk a saját házunkba/szobánkba/ágyunkba és… Nos,
innentől már csak a magam nevében beszélhetek: megpróbáltam pihenni egy kicsit.
Délutánra már jobban és kipihentebben éreztem magam, és filmelemzéssel próbáltam
hasznossá tenni az utolsó magányos órát. Mikor már mindenki visszaért,
elkezdődött az aznapi sportprogram, amiben (ha csak a pontokért is)
előszeretettel vettem részt a hasfájásom ellenére. Szerencsére én csak a célba
lövésnél és hasonló feladatoknál kerültem sorra, így nem mondanám, hogy ártott
volna. Szombat reggel akaratlanul kihagytam a reggeli tornát, mert bár részt
akartam venni benne, mire kikeltem az ágyból és felöltöztem, már öt hosszú perce
tartott az aerobic. De legalább az inspiráció megvolt másnapra. Reggeli után, az
előző napi hosszú pihenéseknek köszönhetően, elképesztő frissességgel indultam
útnak Recsk felé, egy kb. 17 fős csoport tagjaként. Rövid séta, buszút és
múzeumlátogatás után nekiindultunk, hogy felmásszunk a falu tetejére, az egykori
munkatáborba. Bosszantó volt, hogy míg mi erőnket megfeszítve kúsztunk és
másztunk az erdőben, hogy egy rövidebb útvonalon eljussunk a táborig, addig
egyesek stoppal felvitették magukat, ráadásul mosolyogva hajtottak el
mellettünk. Na de ez a harag igazából csak odafelé volt érvényes, mert
visszafelé már mi ültünk az említett kocsiban, míg a többiek járták az erdőt.
Ebédre hazaértünk, így délután már tudtam új programra menni. Ez elvileg a
főzést foglalta magába, gyakorlatilag a fagyűjtést, tűzrakást és
kókuszgolyó-készítést. Szinte biztos voltam benne, hogy ez utóbbi készítmény nem
fog nagy sikert aratni, de hazaútig meglepő módon mégis mind elfogyott. A
fagyűjtés már nem aratott ehhez hasonló sikereket, a tűzrakás pedig még kevésbé,
mert az emberek közben egyre csak fogytak és fogytak. De a már fent említett
napi energiaszintemnek köszönhetően kivételesen közte voltam azoknak, akik
mindezeket (kisebb-nagyobb pihenőkkel) mégis bevállalták. És ezek után még egy
újabb sportprogramba is belevetettem magam, ahonnan hasonló sikerekkel távoztam.
Így visszagondolva ez az utolsó 2-3 nap már nem is volt olyan szörnyű. Addigra
sikerült valahogy megszoknom, hogy már nem a hetedikes nyitótáborban vagyok,
hanem valami másban, ami ha nem is annyira jó, mint amilyen az volt, mégiscsak
egy jó tábor, ami hiányozni fog később. Így együtt ez a kilenc nap sok volt, de
legalább most már tudom, hogy az ilyet is ki lehet bírni. Jó volt látni az első
öt napban, hogy a hetedikesek mennyire lelkesek, és hogy az a sok igyekezet,
amit belefektettünk, nem veszett kárba, mert láthatóan élvezték az első AKG-s
táborukat. Én, amennyire megismertem őket, azt hiszem, a többi se okoz majd
gondot. Mert az biztos, hogy sok és sokféle vár még rájuk. Ők még nem is sejtik,
mi vár rájuk tavasszal, de lehet, hogy jobb is. Mindenestre nekik az lesz az
első, nekem ez volt az utolsó.
fotók: Csonka Dorka és Kőrösi Lili