60. szám 2009. január
Bivalyrezervátum
Az őszi szünetben a Kis-Balatonnál jártunk. Megkapó volt a
vidék szépsége, a még zöld füvön az ezer színben pompázó falevélrengeteg, az
illatos gombák, az égkék színben játszó Kis-Balaton a kapásban reménykedő
horgászokkal. A levegőnek különös citromillata volt. Kápolnapusztán a
bivalyrezervátumot is meglátogattuk. Először azt gondoltam, hogy nem fog
tetszeni a hely, nem szeretnék unalmas állatokat nézni sok-sok órán keresztül.
A rezervátum a puszta közepén volt, még a GPS sem jelezte az odavezető utat. Beléptünk egy trágyaszaggal átitatott kis házikóba, ahol megvettük a jegyünket egy kedves úriembertől. Továbbmentünk a kunyhóban, vitrinekben kitömött állatokat nézhettünk meg, kis ajtókat is nyitogathattunk, amikből rókák, vidrák, ragadozómadarak és rágcsálók vicsorítottak ránk.
A szabadba kijutva a hatalmas pusztán bivalyok százai kérődztek vagy dagonyáztak. Egy nagyobb csorda a sétaút mellé húzódott. Arra gondoltunk, mi lenne, ha közelebb mennénk hozzájuk. Szembe álltunk velük karnyújtási távolságra, éreztük a szagukat, hallottuk, ahogy hangosan fújtatnak, de kicsit hátrébb húzódtunk, mert olyan gyilkosnak tűnő tekintettel meredtek ránk, hogy még a villanypásztor ottléte sem nyugtatott meg minket. Én egy kicsit közelebb mentem, hogy lefényképezzem őket, a morc tekintetű bivalyt, a kis bivalyokat, akik az anyukájuk után mennek, meg a sárban dagonyázó lustálkodókat is.
A sétaút a villanypásztorok között vezetett, mintha mi
lettünk volna bezárva. Utunk során végig táblák kísértek, amiken megtudhattunk
mindent az állatokról. A gémeskút mögötti réten szürkemarhacsorda legelt.
Meseszerű látvány volt a borját szoptató tehén. Hamarosan nem várt akadályba
ütköztünk. Át kellett kelnünk a szürkemarhák között egy átjárón, ami még nem
lett volna nehéz feladat, ha nem lettek volna ott a marhák. Hatalmas szemeiket,
nedves orrukat kíváncsian fordították felénk. Az átkelő maga egy sáros, csúszós
kis 2-3 méteres hely volt, egy-egy kiskapuval a két oldalán. Megálltunk,
várakoztunk egy előttünk sétáló családdal. Nem tudtuk, ki induljon el először, a
marhák vagy mi, attól féltünk, ha mi megyünk először, hirtelen megindulnak.
Sokáig így udvariaskodtunk az állatokkal, de időközben egyre több érkezett,
végtelennek tűnő sorokban. Az egyik fiatal marha el szeretett volna indulni, de
meglepetésünkre az előtte álló jószág szarvával visszatessékelte őt a sorba.
Végül átvágtunk előttük, s mikor az utolsó ember is kitette a lábát a
területükről, ők is elindultak. Mindeközben teljesen Oroszlánkirály érzésem
volt, mint amikor jött a vágtató bivalycsorda és elsodorta a kis Szimba
édesapját. Csak itt nem vágtattak az állatok, hanem lassan, óvatosan lépkedtek.
Csakhamar egy újabb nehézség keresztezte utunkat. Ismét át kellett kelnünk egy
ilyen átjárón, csak most a bivalyok között. Ők már nem voltak olyan
barátságosak. Az egyik elkezdte a korlátnál a szarvát élesíteni, mi ijedten
húzódtunk hátrébb. Az előttünk lévő család férfitagjai már átjutottak a biztos
helyre, de a nők még ott maradtak velünk. A két bácsi vigyorogva integetett át
nekik, hogy nyugodtan jöjjenek. Persze nem voltak bolondok, megvárták, amíg a
bivaly kicsit messzebb húzódott, majd mi is szorosan a nyomukban átslisszoltunk.
A kijárat felé közeledve még be lehetett térni egy kis múzeumba, ahol a régi
falusi életről, a marhák és bivalyok hasznáról, mindenféle érdekes dologról
láthattunk kiállítást. Voltak ott olyan képek, amelyek számomra nem voltak
szokványos dolgok. Az egyik fényképen egy kisfiú ült az egyik nagy állaton, és
az arcán nem látszódott félelem. Szerintem mi ezt nem mernénk megtenni.
A rezervátumbeli sáta legvégén még rá lehetett ülni egy kis bivalyszoborra, no, erre mi is félelem nélkül felpattantunk. Testvéreim megkönnyebbülten távoztak a szerintük félelmetes állatok birodalmából. Jó volt, hogy eljöttünk ide, egy újabb kalanddal gazdagodtunk.
Próbáljátok ki ti is!
Kis-Balaton, Kápolnapuszta
Nyitva egész évben 9 órától sötétedésig
Belépő: felnőtt 500 Ft, kedvezményes 400 Ft, gyermek 200
Ft.