60. szám 2009. január
Karácsony? Jaj, ne, már megint…
December közepe felé viszonylag sok emberrel megesik, hogy
a karácsonyi terhek a nyakába zúdulnak, és úgy gondolja, az egész egy felesleges
puccparádé, aminek semmi értelme. Már-már azt is lehet mondani, hogy nagyobb a
füstje, mint a lángja. Heteken, sőt hónapokon át észveszejtően készülődünk erre
a pár napra…
Az imént ehhez hasonló érzések kerítettek hatalmukba.
Hogyan jutottam el idáig?
Az egésznek az alapja, úgy érzem, és a karácsonyi mizériára
azért koncentrál mindenki olyan intenzíven, mert bizonyos kereskedői köröknek ez
az érdekük. Remek marketinget kreálnak az ünnepnek és saját termékeiknek
(mellesleg hatalmas hasznot húznak belőle). A fogyasztói társadalomban sikeresen
összemosódik a karácsonyi ajándékozás szokása az óriási méreteket öltő vásárlási
kényszerrel. Szóval az embereknek kapóra jönnek az ilyen-olyan tárgyak, mivel
megvásárolt ajándékokkal próbálják kinyilvánítani a szeretetüket.
Mindeközben nem szabad elfelejteni, hogy a saját kezűleg készített személyes ajándékok sokkal „értékesebbek”, mert egyediek, és egyszerre van jelen bennük az is, aki készíti, és az is, aki kapja (például Mari isteni házi sütije, a Csenge által kreált, csodálatos, személyre szabott álarc, Sasa szépséges képkerete… stb.).
Elsősorban nem a (sablon) ajándékozás a fő problémám. Az időzítés és a tálalás a legaggasztóbb számomra. Meg is osztom tapasztalataimat az olvasóval.
Október közepén egy nagyobb áruházba belépve karácsonyi „gyönyörűségek” dömpingjével találtam magam szembe. Minden csillog-villog, karácsonyszag, angyalka, Mikuláska, minden „szépség”, amit az ember kívánhat. Októberben karácsony? Úristen… Az első megrázkódtatások után folytatom izgalmas utamat, igaz, sokkos állapotban lévő, ámde mindenre elszánt vásárlóként. Megpróbálom átverekedni magam a szebbnél szebb műanyag, éneklő Mikulásokon és a csillogó szánt maguk után húzó, felismerhetetlenségig eltorzított szerencsétlen rénszarvasokon, nem is sejtve, hogy a java még hátravan.
A felháborodottság legmagasabb fokát is sikerül elérni, amint megpillantom a nélkülözhetetlen, a meseszép műfenyőt, ezúttal piros és fehér színben pompázni.
És hogy mi a legszomorúbb? Hogy előfordulnak olyan elvetemült, sajnálatra méltó egyének, akik szívből jópofának tartják ezeket a – már bocsánat a megfogalmazásért – giccseket, és elkezdenek az örök favorit műanyag, éneklő Mikulással táncolni. Miután továbbállnak, könnyes búcsút vesznek, és később komoly lelki válsággal küszködnek, azon töprengve: „de kár, hogy nem vehettem meg, annyira édes volt…” (igaz történet alapján). Komolyan mondom, mindjárt sírok…
Úgy gondolom, a karácsonyi dekorációk Design Centerébe mindenképpen bekerülhet az ablakokból leereszkedő, igényesnek éppen nem nevezhető papír és műanyagkeverék Mikulás bácsi. Annyira szívet melengető, szinte már hiányozna.
Csak mellékesen említem meg a gyakorta gondot okozó ajándékkérdést, a karácsonyi nagytakarítást, a sütés-főzést, a remek hitelajánlatokat, a bejglivel felszedett plusz 5 kg-ot, a kiváló sablonajándékokat, a szokásos éves pizsamaadagot a szülőktől (pl. Nógrádi tanár úrnak már jelentős gyűjteménye van)… stb.
És hogy mi a legnagyobb baj?
Az, hogy karácsonykor mindenki békességről, szeretetről, családról beszél. Miközben még az ünnep előtt a fejetlenségben megőrül, és a végén már a háta közepére sem kívánja az egészet. Így pont az a hangulat veszik el, ami alapból az ünnepet jelentené…
Szerintem kevesebb giccs és erőltetett dolog nélkül szebb, meghittebb lenne a készülődés, és valóban azt jelentené, amire hivatott.
Mellesleg remekül telt a karácsony, megvolt a feeling, a családdal és a sok finomsággal. Szóval bizonyos mértékben még az előkészületek „szörnyűségeit” is feledtették az ünnep pillanatai… Mindenesetre remélhetőleg jövőre zökkenőmentesebb lesz a december.