60. szám 2009. január
A matek és én
Bizony, nem könnyű az élet… De nem ám! De még mennyire nem
az! Piszkosul nehéz! Hogy mennyire kibírhatatlan! Csak néz az ember a táblára,
és azt gondolja: milyen borzasztóan, iszonyúan, szörnyen, kibírhatatlanul nehéz
az élet. Csak nézi a táblát, és egy idő után csak a matematikatanár mély, búgó
hangját hallja, de az értelme már nem jut el az agyáig. A számok összefolynak, a
tábla hol megnő, hol összetöpörödik, de meg nem állna, hogy az ember egy
pillanatra is fellélegezhessen. Ilyenkor jobb elmenekülni a beszélgetés vagy
levelezés leple mögé, de most valahogy nem tud megmozdulni a fejem. Csak
bámulok, mint diák a tanárra, mikor nem ért valamit. Persze én már nagyon jól
tudok úgy nézni, hogy a tanár azt higgye: mindent értek, és még rá is bólintok
egy-egy példára, hogy rendben, vagy hogy oké. Ezt néha már olyan hévvel tudom
előadni, hogy elhitetem magammal is, hogy tényleg értem, és hogy szép az élet.
De ez a stádium csak egy pár percig tart, mert aztán rájövök a szörnyű
valóságra, hogy mégsem értek semmit az egészből. De most valahogy ez nem megy,
mintha valaki egy szivattyúval kiszívta volna az agyam. Ajaj! Most meg ásítok
egyet, megijedek: már tudom, mi következik, de akaratlanul eldőlök a padon és
elalszom. Aztán hirtelen felhangzik a nevem, megijedek, hát mégis megtalált a
matekszörny és felfalja az agyam, de aztán megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy
csak a matematikatanár az, és még annak is tudok örülni, hogy egy szép kerek
0-ást kaptam órai munkára. Mindegy, lényeg, hogy az agyam megmaradt…