53. szám 2007. április
Éjszaka a macskákkal
Február 21-e volt. Nem otthon aludtam, hanem két teljesen ismeretlen személy lakásában, akik nem is tartózkodtak otthon – és még sohasem láttam őket, még képen sem. És most felmerül a kérdés: mi a lópikulának aludtam én ezeknél az idegeneknél? A válasz pedig így hangzik: A házaspár elutazott síelni, és megkérték Liza nevű barátnőmet (akinek éppen síszünete volt), hogy etesse a macskáikat, és legalább kétszer aludjon is ott a lakásukon, mert szegény macskák az egyedülléttől mély depresszióba esnek, és persze ki akarja ezt annak a két aranyos kis macskának. (Liza különben úgy került a képbe, hogy a házaspár nőnemű tagja az ő osztályfőnöke.) Szóval Liza megkeresett engem azzal a kéréssel, hogy aludjak ott vele az osztályfőnökénél, mert nem szívesen aludna egyedül egy lakásban, ahol csak macskát etetni volt egyszer régen, meg különben is, jól szórakoznánk. Na jó, mondtam én, és mentem. (Akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom.) A Moszkván találkoztunk, és onnan mentünk a Margit hídig, ahol sikeresen megtaláltuk a 6-os busz megállóját. Ott derült ki, hogy Liza elfelejtette megkérdezni az osztályfőnökétől, hol is kell leszállnia a buszról, de emlékezetében felidézte, hogy a Nagyszombat vagy esetleg a Kolossy lehet a megfelelő megálló. Hát felszáltunk a buszra (ami remélem, hamarosan Volvo-típusú lesz), és mivel a busz elég tömött volt, a lépcsőn húztuk meg magunkat. Itt jött rá Liza, hogy a Tímár utcánál kell leszállnunk. Csak a nagy beljebbtolódás és nevetés közepette elfelejtettük, hogy hol is vagyunk, és milyen megálló következik. Megkérdeztem egy szimpatikus bácsit, hogy mikor jön a Tímár utca (mert nem tudtam pontosan, hogy hol is van), de szegény bácsi süket volt, és nem fordult felénk. Ilyen pechet. Pont kifogok egy süket bácsit a dugig tömött buszról. Liza viszont felismerte a panelházak édes világát, és gyorsan leszálltunk. Séta. Pacsirtamező utca, rengeteg kapu, óriási tömbök. Lakótelep, amerre a szem ellát, de minek is ecsetelem, minden reggel látjuk ezt a gyönyört. És míg a házak felé gyalogoltunk, Liza – hosszas vívódás után – sikeresen kibökte, hogy nem találja a kulcsot, és a házszámot is elfelejtette. Így hát talán több száz kaput végig kell néznünk, és ha meg is találjuk a megfelelő ajtót, még akkor sem biztos, hogy Liza megtalálja a kulcsot. Az első kapuban, a hatvan kapucsengő között, sikeresen rátaláltunk a keresett névre. Liza kipakolta a táskáját, nadrágzsebét, mindent. Majd végül a kabátzsebeit. És ott megtalálta, a legegyértelműbb helyen. Kinyitottuk az ajtót, beléptünk a liftbe, boldogok voltunk az utóbbi percek sikerei miatt. Majd Liza – hosszas habozás után – kinyögte, hogy nem tudja, hányadik emelet. 10 emelet, 60 lakás. Most meg mi a fenét csináljunk? Liza tippelt: 5, 4, 6, sehol semmi. Lementünk a földszintre, mivel rádöbbentünk, hogy általában kiírják, hogy ki hol lakik. Meg is találtuk a postaládákat, ami emelet szerint volt sorrendbe rakva, és a 10. emelet sorában rá is leltünk az ismerős névre. Még szerencse, hogy eszünkbe jutott ez a megoldás, és nem mentünk végig emeletről emeletre. Megérkeztünk, felmentünk, ott voltunk. Már csak az volt az én parám, hogy Liza rossz ajtóba próbálja belerakni a kulcsot, de megnyugtatott, hogy emlékszik. (Nem nyugodtam meg, mivel Liza sosem az emlékezetéről volt híres, és ez a nap is csak ezt támasztotta alá.) De végül mégis a jó ajtót nyitotta ki. Megérkeztünk! Jól megnéztük a lakást, megismerkedtünk az egyik macskával, a másikat pedig próbáltuk rávenni, hogy jöjjön már ki az ágy alól. Hát nem jött. Miután kiraktuk a macskának a májat, úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy mi is együnk. Még a liftben láttunk egy csábító Don Pepe hirdetést, szóval felmentünk a netre és rendeltünk tésztát és pizzát. A kevésbé félős macska elkezdte kapargatni az erkélyajtót, nem tudtam, hogy szabad-e kiengedni, ezért megkérdeztem bölcs Lizát, aki nem emlékezett, hogy most akkor szabad-e vagy sem (jellemző). Azért én kiengedtem, és figyeltem minden lépését, nehogy hatalmas depressziójában esetleg kivesse magát a tizedikről. Durva, hogy tényleg a tizediken voltunk, sohasem voltam még egy panel tizedik emeletén, ahol a kilátás rengeteg fényes „kis” panelházra nyílik. Miután a macska kiszellőztette magát és eleget rágcsált a macskafüvéből, beengedtem, nehogy megfázzon, mert én nagyon fáztam. Csengettek, talán a pizzafutár. Hosszas keresgélés után megtaláltam a kagylót. Felvettem, de nem szólt bele senki, azért kinyitottam, lesz, ami lesz. Aztán mikor eltelt 2 perc, kimentünk, hogy talán már felért a pizzafutár, aki kint áll a rács előtt, csak nem bírja megnyomni a csengőt, mert egyik kezében csomag, másikban meg bukósisak. A lenti kaputelefonba is csak azért nem szólhatott bele, mert a szájában kellett tartania az előbb említett dolgok egyikét ahhoz, hogy csengethessen. Sajna nem jött senki, csak egy ifjú párocskát zavartunk meg, akik a rácsnak dőlve… beszélgettek. Visszaballagtunk, mivel csúnyán néztek ránk, és azon merengtünk, vajon egy betörőt engedtem-e be. De aztán csöngettek, és ezúttal nem a lenti, hanem a fenti csöngővel. Pénzt elő, ajtónyitás, „Lizagyeremár!” Liza jött, csak akkor már én ott szerencsétlenkedtem a ráccsal. Elromlott a zár, nem tudtuk kinyitni az ajtót. Aztán rádöbbentem, hogy nem tolni, hanem húzni, és így már sikerült kinyitni. „Szóval akkor lesz egy és egy… Lizának… Liza csak egy van… hahahaha, bocs, de ezt nem lehetett kihagyni. Azt hiszem, van egy ilyen sorozat” – aha, tuti, hogy nézed. Mindegy, fizettünk és mentünk. Megterítettünk, készítettünk 100% fogszuvas limonádét. Mikor kitálaltuk az ételt, rá kellett döbbennünk, hogy a tészta, amit rendeltünk, nem velünk találkozott először, és az íze… Szó nélkül vettük tudomásul, hogy ezt akár ki is dobhatjuk. Miután ezt megtettük, Liza adott vizet a macskáknak, ez is elég érdekes volt, mivel a vizes edény a fürdőkádban helyezkedett el. Liza készített egy 100% fogszuvas Plusszt, majd a tésztánál szimpatikusabb pizzával és kezünkben a Gésa emlékirataival elindultunk a napaliba, ahol már előre kihúzták nekünk a fotelt, és ágyneműt is kaptunk. Szóval megszereltem a tévét, és ment a film, amikor: CSÖNGETTEK! FENT! KI A ROSSSEB? „Én nem megyek ki” „Én sem” „Najógyereliza!” Egy termetes takarítónő állt előttünk, kezében szeméttel, és a lakás tulaját kereste. Elmeséltük, kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Közöltük, hogy péntek este jönnek vissza. Erre ő: „Pedig szombaton jöttem volna.” Nem értettük, ez miért gátolja a szombati takarítást, de elköszöntünk, és néztük tovább a filmet. Aztán mikor már a körülöttünk lévő panelekben mind lekapcsolódtak a fények – nagyon jól nézett ki –, mi is elmentünk aludni. Elég nehezen ment nekem, mivel én csendes környéken lakom, és itt csak a folyamatos autózúgás hallatszott. Aztán rohanás, kaparás. Arra ébredek éjjel, hogy a macskák randalíroznak. Aztán mikor ez már sokadszorra megismétlődik, felkelek, öt óra van, rájövök, hogy bezártuk a fürdőszobát, és a macskák szomjan halnak. Aztán visszadőlök, és 7-kor Liza ébresztőjére ébredek, hulla fáradtan. Liza nem hallja az ébresztőt, de én felvilágosítom, hogy fel kéne kelni. Mivel az iskola 5 percre van, nekem nem kell sietnem. Egy jót reggelizünk és összepakolunk. Rádöbbenek, hogy a hétfői nemalvás kihat az egész hetemre. Mindegy. Egy biztos: ezt az éjszakát, ha akarom sem tudom elfelejteni.