54. szám 2007. június
Elsők és utolsók
Termtud. témahét
Vasárnap
reggel a vonaton ismét eszembe jutott a tavalyi témahét. Hát igen, nem olyan
volt, mint amilyennek képzeltem. Minden nap egyre hosszabbnak tűnt, és amikor
végre boldog voltam, hogy túl vagyok rajta, és hogy végül nem is volt olyan
rossz, indulás előtt háttal belezuhantam a patakba. Azt hiszem, így már érthető,
hogy az ideit miért nem kezdtem szívesen. De az utazás már az elején feldobott,
kezdtem jókedvű lenni. Az utat többek közt az tette emlékezetessé, hogy
elkezdtük tervezgetni a szobabeosztást. Hosszas vesződés után végül kialakult a
döntés, bár ezután is akadtak még lázongók. Miután megérkeztünk a táborba,
sikerült elfoglalnunk a faházakat és kiharcolnunk magunknak a legjobb ágyakat,
végre volt időnk megismerni a házat is. A zuhanyt, ami a konyhában állt, a
függönyt, ami a szobánkat elválasztotta a konyhától és az állandó zenét, amit az
emeleten lakók biztosítottak 5 napon keresztül. Már az első nap végig kellett
ülnünk 4 előadást. Az elsőn még nagyon lelkes voltam, de az utolsón már csak
azzal foglalkoztam, hogy én milyen rondán írok… Aznap túlestünk az első
sportoláson, az első vacsorán, az első alváson és az első helyi
fürdőszoba-használaton. Ezt az élményt nehéz lesz elfelejteni, ugyanis a házunk
pár lelkes tagja – akik már rég pizsiben mászkáltak, egy FORRÓ zuhany után –
meghívott hozzánk más lányokat is fürdeni: „Gyertek, nálunk van még hely!” Ám a
lelkes toborzóknak fogalmuk sem volt arról, hogy ezzel eltömítik a konyhát, ahol
már így is kígyózó sor várt a ház egyetlenegy, csupán 13 főt kiszolgáló
zuhanyzójára. Hiába kiabáltunk a szobából, át a függönyön, hogy mi is szeretnénk
sorra kerülni, még ma… reménytelen volt az eset. Egy óra múlva végre üres lett a
zuhany, lelkesen indultam fürdeni. Beléptem a konyhába, Mika vacogva távozott.
Állítólag hideg a víz. Hideg, mi az nekem? Beálltam a zuhany alá, megnyitottam a
csapot és ÁÁÁ! Ez valóban hideg volt...
Az első reggel nyűgösen kezdődött, nagy nehezen kivonszoltam magamat, várt a reggeli torna. Vad ugrálások közepette az előző estére gondoltam, a vidám, izgalmas éjszakai túrára, aztán a hideg, fagyos, jeges zuhanyra. Igen, ez felejthetetlen… Aztán elindultunk első reggelinkre, amikor még nem kellett harcolni a teáért. És végre az első igazi feladatunk! Prezentáció: mikro állatkert. Hát jó, kezdjük el! Begyűjtöttük az állatokat, meghatároztuk őket, és még nevet is kaptak. A csapat egyes lelkes tagjai kedvenceiket még az Olimpiára is felkészítették, vad futtatás, de mindez hiába. Pár nap múlva nyomuk veszett.
Hamarosan
az utolsó este előtt álltunk, sajnáltam, hogy vége a tábornak, most kezdtem csak
megszokni mindent. Ennek ellenére vidám voltam, tele energiával. De az utolsó
vacsora elvette a kedvemet, gyomorrontásomon csak a fekvés és a szénsavas víz
segíthetett, aminek hatásához bizony kellett egy kis idő. Szóval kavargó hassal,
fázva és egy üveg kristályvízzel a kezemben beültem a kvízre. Nem voltam túl
aktív résztvevője a „játékoknak”, de azért lelkesen mosolyogtam, és néha
elgondolkoztam a megoldásra váró feladatokon. A kvíz után mindenki kint áztatta
magát az esőben, én inkább lecsaptam a zuhanyra. Az utolsó fürdés végre igazán
FORRÓ volt, nem kellett érte sorba állnom. A hideg a hálózsákba kényszerített,
Coldplayt hallgatva olvasni készültem. Beözönlöttek a többiek, na ennek az
ötletnek is lőttek… Pletykainvázió vette kezdetét, de persze közben biztattak,
hogy nem lesznek hangosak. Ki tud aludni, mikor mellette mindenki még talpon
van? Amikor este a szoba minden tagjának sikerült elhelyezkednie, folytatódtak a
sztorik, hogy ezzel meg azzal mi történt, és hogy most mi lesz, stb. Lassan
megelégelve a dolgot fejemre húztam a paplant és két óra szenvedés után
sikeresen álomba merültem. Az utolsó reggel ismét kedvetlen volt, akárcsak a
többi. Dühös voltam, hogy nem tudtam kialudni magamat, de lassan kezdtem
reménykedni, hogy ennél rosszabb már nem lehet, hiszen nemsokára indulunk!
Kitakarítottunk, összepakoltunk, utoljára (részemről először) meglátogattuk a
boltot. Utoljára még benéztem mindenhova, majd táskámat a vállamra véve
búcsúztam a háztól. Indult a busz, utoljára még visszanéztem a házakra. A
vonaton aludtam még egy jót, aztán kocsiba ültem és irány haza. Vége! Végre!
Sikerült! Azért nem kell félreérteni, tetszett, csak néha kicsit sok volt.
Hát ennyit a táborról, az elsőkről és utolsókról. Azt hiszem, ideje újraolvasni…