54. szám 2007. június
Samu
Először
csak egy kósza ötlet volt, hogy vegyünk egy új kutyát. De mint kiderült aztán, a
tenyésztő már nem fog többet tenyészteni, úgyhogy csak ez az utolsó három darab
kiskutya maradt. Többször látogattuk a kicsiket, akik nagyon kicsik voltak egy
német doghoz képest… Mivel a három eb közül kettő rögtön kiesett nőstény
mivoltuk miatt, hát már csak egy német dog volt, amit meg tudtunk volna venni.
Így hát fel kellett gyorsítani a „gondolkodjunkmegfontoltan” folyamatot. Egyik
este aztán apa – mikor épp jó éjszakát akartam kívánni neki –, közölte velem,
hogy meg fogjuk venni a kiskutyát. Ilyen hosszúnak még sosem éreztem a heteket.
Aztán jött a síszünet. Mindenki örült, hogy végre szünet van, és síelhetnek
látástól vakulásig. Ám nyilvánvaló, hogy én nem ezért örültem annyira. Ez azt
jelentette, hogy már csak egy szűk hét van, és elhozzuk a kutyát. Eljött a nap,
és végre már a kocsiban ültünk a kutyával együtt Aztán mikor hazaértünk, a
kalandos út után, rögtön szembenéztünk pár megoldandó problémával:
1. Próbáljuk meg nem elgázolni az autóval újdonsült házi kedvencünket.
2. Nagy gondot okoz, hogy a kutya nem tudja, hogy hogy kell használni a lépcsőt.
3. Ugyan várható volt, de a kutya szinte semmit sem evett, ami ugye eléggé
meggátolja a növésben.
4. Na és a legnagyobb probléma: sehogy se tudtunk dűlőre jutni a kutya nevével
kapcsolatban.
Ez volt tényleg talán a legnehezebb döntés a kutyát illetően. Mindenki más nevet akart a kutyának. A kisebbik nővéremmel mi azt akartuk, hogy Ralph-nak hívják, a kutya törzskönyve szerint. Szerencsére sikerült apáékat lebeszélni az olyan császárnevekről, mint Lipót és Kálmán, vagy az olyan szerencsétlen nevekről, mint Karcsika. Végül a Samu maradt, amivel én például eleinte nem nagyon értettem egyet, de végül is hozzászoktam egy idő után.
Csakhogy a szép dolgokkal (mint például: „milyen édes, aranyos ez a kutya!”) jöttek a rosszak. Akinek volt már kölyökkutyája – úgy sejtem, sok ilyen ember van –, az tudja, hogy a kutya mindig a legdrágább és az ember számára legfontosabb dolgokat rágja szét. Cipőket és ruhákat. Mivel három lánynak elég sok van együtt az előbbiekből, Samu kedvére válogathat belőlük: „Melyiket is rágjam cafatokra?”. Vagy például az én plüssállataimat is megkóstolhatja, ha épp ahhoz van kedve, vagy nem talál jobbat. Pedig próbálom nem elfelejteni, hogy be kell csukni a szobám ajtaját, hogy még csak véletlenül se osonhasson be az a kis disznó. Ezért sosem lep meg, hogy amikor hazajövök, azt látom, hogy – mintha Jancsi és Juliska járt volna arra – a szobámból kifele plüssállatok már kissé nyálas sora hever a földön.
Na jó. De ennél sokkal több jót tudok róla mondani. Például vicces dolog vele bújócskázni és minden mást játszani. Ezenkívül nagyon tanulékony! Egy hét alatt megtanulta, hogy hogy kell pacsit adni. Na és persze a lényeg: olyan aranyos!