55. szám 2007. október
Az a kalandos első év
Az első év bizony nem könnyű az AKG-ban. A neten elolvastam minden előzetes tájékoztatást az iskoláról, de az első hónapok így is nagyon furcsák voltak. Az epochák, az iskola nagysága, a csibék, minden-minden nagyon idegen volt. Egyedül a kisiskola adott némi biztonságot.
Az első hetekben gyakorlatilag bolyongtunk a folyosókon, soha nem találtuk meg a kisiskolán kívüli termeket. A szó szoros értelmében és átvitt értelemben is elveszettnek éreztük magunkat. Most, több mint egy év után is elmondhatom, hogy még mindig képtelenek vagyunk megszokni, hogy nap mint nap fel kell mennünk napjában többször is a negyedik emeletre. A kisiskolánk csuda szép volt szeptemberben, de az év folyamán többször is folytonossági hiány érte. Úgymint: leszakadt ajtó (többször is), beszakadt fal, betört ajtóüveg. Szerencsére nagyobb baleset nem történt, csak néhány kartörés, kézösszevarrás meg ilyesmik. A beilleszkedés sem ment könnyen senkinek, nehezen alakult ki a csapatszellem, bár a patrónusok mindent megtettek ennek érdekében. Az első komolyabb bemutatkozásunk az iskolában a karácsonyi vásáron a büfé üzemeltetése volt. Nagy sikerünk volt, és mi is nagyon jól éreztük magunkat. Arról nem is beszélve, hogy komoly bevételre tettünk szert. Igazán itt kezdődött el az összeszokásunk.
Nagyon nehezen szoktunk hozzá az epochális rendszerhez. Az első hetekben nagy nehézséget okoztak a nyolcvan perces órák. Az órák vége fele már nem tudtuk követni az előadás menetét, ezért sok információ nem jutott el hozzánk. Ez az első epochazárók teljesítményén meg is látszott. Nagy szükség volt a szerdai csibékre, ahol a patrónusunk folyamatosan vigasztalt bennünket, hogy ne keseredjünk el, mert ez csak egy átmeneti időszak. A legjobb az volt, hogy éreztük, itt tényleg törődnek velünk, és nem csak egy formális osztályfőnökin veszünk részt. Éreztük, hogy itt tényleg elmondhatjuk gondjainkat, bajainkat, a patrónus mindig segített.
Egy személyes élményemmel szeretném mindezt alátámasztani. Sajnos még az év elején ért egy sportbaleset, aminek következtében olyan súlyos idegsérülést szenvedtem, hogy az egész bal kezem lebénulása fenyegetett (balkezes vagyok). Több műtét és hosszú ideig tartó rehabilitációs kezelés várt rám. A teljesítményemet tovább rontotta, hogy írásképtelenné váltam. A patrónusommal megbeszéltem a problémámat, és elmondhatom, hogy a tanári kar mindent megtett azért, hogy sikeresen végezzem el a hetedik évet. Ezúton is szeretném megköszönni mindannyiuknak.
Most, hogy a nyolcadikból is eltelt egy hónap, elnézem a mostani hetedikeseket, akik ugyanúgy tévelyegnek térben és időben, mint mi egy éve. Szurkolunk nekik és biztatjuk őket, hogy ennél már csak jobb lehet.