55. szám 2007. október
Mikor már elég a jóból...
Egy hétfő délután bemerészkedtem a művészetisekhez (kilencedik évfolyam, első emelet), mit sem sejtve arról, mi vár rám. Azt reméltem, tele lesz a kisiskola, de mikor beléptem, senkit se találtam. Nem adtam fel, vártam, hátha kinyílik az egyik terem ajtaja, és kiözönlik belőle a sok gyerek. Alig egy perc múlva már két lány állt előttem, Fanni és Lili, és várták, hogy feltegyem az első kérdést a „Sziasztok, készíthetek veletek egy interjút?” után.
Nagyon
igyekeztem jó benyomást kelteni, de ez már az első kérdésnél elbukott.
Szub: Na. Hát… akkor kezdem. Szóval… először is hogy érzitek magatokat?
– Jól. – Ennek hallatán igyekeztem nyugtatni magam, semmi pánik, ez csak az első kérdés volt, a következőre biztos majd könnyebben válaszolnak.
Szub: Na, és hogy telnek a szünetek?
– Azok is jól. – ezután egy nagy adag hatásszünet, majd az egyik lány folytatta: – Mindig lemegyünk a büfébe nagyobb csoportokban. És a kaja is jó.
Szub: És mitől vagytok mások, mint a többi osztály?
– Hát, mert művészlelkek vagyunk!
Szub: Ó, így már mindjárt más. Na és miért vagytok művészlelkek?
– Hát, például tudunk rajzolni és… Miért csak én beszélek? Na mindegy.
Szub: Miért jöttetek az AKG-ba?
– Azért jöttünk ide, mert ugye szeretjük ezt, meg minden. Mindegy, ezt hagyjuk.
A fura válasz hallatán feltettem volna még egyszer a kérdést, de végül mégis jobbnak láttam nem firtatni.
Szub: És milyen pályát szeretnél választani?
– Kettő közül lehet választani: fotós és jelmeztervező. Én jelmeztervező szeretnék lenni.
Szub: És erre számítottál?
Jól jött, hogy magammal vittem az interjúra mást is, hogy segítsen ha megakadok, persze csak módjával... Hanna megpróbált kérdezni:
Szub: És jó az évetek? Nektek most nyelvi év van, nem? Tényleg, akkor ti nem is fogtok egész évben semmit se csinálni, elég laza évetek lesz. Megnéztük az órarendeteket, nem lenne rossz, ha nálunk is így lenne. De majd 10. után… Szóval már kezdenek kialakulni a baráti körök?
– Ez nálunk úgy van, hogy mindenki mindenkivel jóban van.
Szub: Hányan vagytok?
– 26-an.
Szub: És milyen volt a nyitótábor?
– Jó volt. – Igen, a szokásos válasz kihagyhatatlan.
Szub: Aha. Azért tudtok róla mesélni?
– Úristen, nem tudom. Hát, ilyen kalóztábor volt. Mindig 7-kor volt az ébresztő… úgy levertem volna azt a hangfalat!
Szub: Hány csibe van nálatok?
– Kettő. Ozorai Judit és Dósa Zsófia a patrónusok.
Szub: És hogy tudtátok meg a nyitótáborban, hogy ki lesz a patrónusotok?
– Megmondták.
Szub: Igen, de ennek mindig van valami kerete. Vagy nálatok nem volt ilyen?
– Nem, csak megmondták.
Szub: Oké, akkor… mennyire ismeritek a többi évfolyamot?
– Semennyire.
Szub: És nem akartok még mondani valamit az iskoláról, hogy milyen, vagy valami ilyesmit?
– Jó – most már ők is nevetnek, érzik, hogy elég a jóból. – Olyan szép, rendezett meg tiszta.
Szub: Szerinted milyen az évfolyamotok?
– Jó.
Szub: De… milyenek vagytok?
– Jók! Mindenféle ember van itt.
Szub: És iskolán kívül szoktatok találkozni?
– Igen, mindenkit szoktak hívni bulizni, engem is.
Szub: Milyen volt a felvételitek?
– Az írásbelinél portrét kellett rajzolni, vagy ajándékot készíteni. Voltak mindenféle gombok, gyöngyök, krepp papír. A szóbelinél meg csak kérdezgettek.
Szub: És… hogy ízlik a kaja? – kezdtem kifogyni a szóból, de még nem adtam fel.
– Ma végül is egész finom volt.
Szub: Tetszik ez a választós rendszer?
– Igen, nálunk ez így van.
Szub: (Újabb nevetés) Képzeld, nálunk is.
– Ja igen, gondolom az egész iskolában, szóval újat nem mondok. Mondjuk, még nem nagyon ismerem az iskolát, azt se tudom, hogy igazán mi hol van. De a 3 legfontosabbat igen: a kisiskolát, a büfét meg a tornatermet.
Ekkor megjelent egy csomó művészetis, beszélgetni kezdtünk, de már nem került elő újabb kérdés, csak meséltek, mi meg hallgattuk őket. Mielőtt indultunk volna, még egy utolsó kérdést tettünk fel az újonnan érkezőknek:
Szub: Nektek mi a véleményetek az évfolyamról?
– Jó!