55. szám 2007. október

Pontrendszer és matiné

Egy augusztusi vasárnap reggel újabb termtud. témahétnek nézhettem elébe. Eredetileg szombaton kezdődött, de akkor még Magyarország is messze volt, a második nap délutánjára viszont végre megérkeztem. Lelkesen szálltam ki az autóból, készen állva egy újabb évre. Gyenesdiás felé azon gondolkoztam, mi lesz, ha odaérek. Lepakolok, eszem, a többiek mesélnek, jól érezzük magunkat, aztán jön valami program, este, és vége a napnak… persze nem így lett. Amikor megérkeztem, csak egy ember volt a motelban, ebéd sehol, csak egy hidegcsomag, vagy mi. Kipakoltam és vártam, hogy a többiek megérkezzenek. Alig egy óra múlva zajt hallottam a kapu felől, megjöttek. Akkor még örültem, hogy lemaradtam a túráról, fogalmam se volt arról, hogy egyelőre 200 pont a lemaradásom… Aznap délután elmesélték a többiek a pontrendszert, én is fel akartam iratkozni a programokra, de már nem lehetett, így hát be kellett érnem az esti énekléssel és az éjszakai túrával. Mire mindez véget ért és este 11 körül hazakeveredtünk, már alig vártam, hogy végre aludhassak. De még hátra volt a fogmosás, fürdés, és az ígéret, hogy nem alszunk el, míg mindenki kész nem lesz. Persze én amint lehetett, aludtam, nekem már mindegy volt, ki van ébren, ki nem. Másnap reggel, mikor felébredtem, már tudtam, hogy a reggeli torna szóba se jöhet, de még a reggeli is veszélyesen korainak tűnt. A hálózsákban vacogva egyre csak azt hajtogattam, hogy fel kellene kelnünk, de mindhiába. Reggeli előtt néhány perccel sikerült összekapnom magam, és ahogy kiléptem az ajtón, kezdetét vette egy újabb nap: reggeli, aztán újabb programok. Elmentünk Keszthelyre, hogy feltérképezzük a várost, információkat gyűjtsünk a látnivalókról és útikönyvet készítsünk. Kedvetlenül álltam a dologhoz: kinek van kedve a tűző napon bejárni egy egész várost, miközben egy tucat múzeum is vár rá? De ahogy telt az idő, egyre jobb lett a kedvem, voltunk a parton, a főtéren, az összes utazási irodában és múzeumban, ahová beengedtek minket. Este választhattunk az éneklés és a filmnézés között, és mivel a Tüskevár egyáltalán nem vonzott, énekelni viszont szeretek, ezért inkább az utóbbi mellett döntöttem. A tanári szobában készültünk egy előadásra a tábor végére, ami persze elmaradt. Miután véget ért az összes program, még volt egy rövid harc a fürdőszobáért, és lassan véget ért a nap. A kedd ismét jól telt, a reggeli tornát úszás váltotta fel, amit persze átaludtam, a telefon ébresztője ellenére. A délelőtt olyan termtud. táborosan telt, GPS, kirándulás, tanulás… stb. Ebéd előtt kaptunk egy történetet, amit a másnapi matinén kellett előadnunk. Hosszasan néztük a rövid mesét, nem voltunk túlságosan oda a rózsakő rendkívül unalmas és cseppet sem megindító történetéért. Nagy nehezen kitaláltuk, mi is legyen belőle, mikor szóba került, hogy zenét is tehetnénk alá. Ebéd közben jöttek az ötletek, hogy milyen zene legyen. Igyekeztem reklámozni a nálam levő Chicagót (filmzene), végül sikerült őket meggyőznöm, és végre jöhetett a szervezkedés, hogy hogyan hozzuk össze a történettel. Az ebéd végére már ott tartottunk, hogy előadjuk a Chicagót, kicsit rózsakövesebben. Maradt még egy óránk a készülődésre, ezt kihasználva persze gyakoroltunk a másnapi matinéra. A próbák hangulata nagyon jó volt, azt is mondhatnám, felejthetetlen, de az már túl giccses lenne. Tele voltunk ötletekkel, és bár nehéz volt megegyezni vagy egyáltalán szóhoz jutni, de azért valahogy csak ment. A készülődést megszakította egy csibe, aztán a vacsora, de amikor csak volt időnk, gyakoroltunk, szerveztünk, hallgattuk a folytonos „Ne, legyen inkább…”-okat. Az esti csillagászatra már nem volt hely, így végül csak énekeltünk, de nekem ez tetszett.

Eljött az utolsó nap. Reggel korán felkeltem, és már negyed 7-kor kint voltam az udvaron a reggeli pakolást várva. Alig hittem el, hogy képes voltam felkelni és kijönni korán reggel, de mivel tényleg így volt, már nem fordultam vissza. Fél hétkor neki is álltunk, toltunk, húztunk, pakoltunk, bármit azért az 5 pontért. Délelőtt még egy utolsó próba a szobában, aztán öltözés, és irány az emelet, hogy ott is átvehessük a darabot. 11 óra körül kerültünk sorra az előadásunkkal. Vártam is meg nem is, nem tudtam, milyen fogadtatásra számítsak. Vajon tetszik-e majd a többieknek a zene és a fura történet, ami ugyan érdekesebb, mint egy balatoni legenda, de azért nem nehéz belekötni. A „színpad” szélén volt egy vetítővászon, itt vártam, hogy sorra kerüljek. Eszembe jutott, hogy milyen elkeseredett és fáradt voltam első nap. Örültem hogy a többi nap egyre jobb és jobb lett, hogy mégis megérte eljönni. Egyszóval tetszett. Tényleg.

Zsin Ági
fotók: Szabó Panna, Sztripszky Hanna