56. szám 2007. december

Cirque du Soleil

Delírium avagy a hírnév átka

Amikor szeptember elején megláttam egy óriásplakátot, rajta a felirattal: Cirque du Soleil, rögtön tudtam, hogy nekem ezt látnom kell. A világhírű cirkusz – amit legtöbben a Fehér tenyér című filmből ismerhetünk – Magyarországra jön, és elhozza a Delírium című előadását október 30-31-én a Sportarénába. Szóval nem sajnálva a drága időm, no meg a pénzt, elmentem és megnéztem a 30-i előadást. Nem vártam el sokat, jobbat, mint más előadásaik, mivel még életemben nem láttam őket. Azt azért reméltem, sőt meg voltam róla győződve, hogy jónak kell lennie, hogy jó lesz. Hogy mit kaptam? Nem feltétlenül a fentieket…

Kedd este, körülbelül fél órával kezdés előtt sikerült leparkolnunk egy távoli járdaszigeten. Miután elsétáltunk a teljesen üres VIP parkoló mellett és megkerültük az egész arénát, átvágtunk a buszpályaudvaron és bementünk az egyetlen kinyitott bejáraton (ekkor már csak tizenöt perc volt kezdésig). Megdöbbenve vettük észre, hogy óriási tömeg áll a bejáratnál. A siralmasan megszervezett bejutás senkinek sem kerülte el a figyelmét. Ezt onnan gondolom, hogy hallótávolságon belül mindenki erről beszélt… kivéve talán minket, akik igencsak megéheztünk, és már csak arra vártunk, hogy a távolban izzó neon BÜFÉ felirathoz minél közelebb jussunk. A jegykezelést is igen érdekesen oldották meg: egy ember elvette a jegyet és beengedett, egy valami elektromos bizurkával érvényesítette, egy pedig eltépte. Segítségükre volt ebben még két biztonsági őr is. Feladatuk megfejthetetlen. A jegy hátulján a szokásos tiltások mellett a kézigránátok bevitelét is megtiltották. Szóval a kiskésemet vittem csak. Mikor beértünk, megfeledkezve a hívogató neonfényről, inkább elfoglaltuk helyünket (ami nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt előtte hittem). Tizenöt perces csücsülés után elkezdődött a várva várt. Ének, zene-bona, vizuális effektek egymás hegyén-hátán. A színpad mögé, néha elé kivetített filmek mellett két óriáskivetítő is segítette az alkotók kiteljesedését. Amikor meghallgattuk az első műsorszámot, végignéztük a repülő vörösvérsejteket és egy lufiból csüngő férfit (aki szinte egész végig céltalanul repkedett), úgy gondoltam: milyen ötletes, hogy énekkel és táncosokkal kezdik a show-t. Aztán, mikor a lufis pasi nem szállt el, mikor az énekesek nem fejezték be az éneklést, és egyre rémesebb indiánok és ősemberek járták fűszoknya-táncukat, egy kicsit bedühödtem. Az előadás kezdete előtt azt számolgattuk, a környezetünkben ülő emberekből mennyit kereshettek. Na most erre a „kis” összegre gondoltam, meg arra, hogy nem énekeseket akarok látni, háttértáncosokkal és amúgy jó háttéranimációkkal. Én artistákat akartam. Aztán azok is jöttek. Csak közben ott maradtak az ungabunga táncosok, és az ének sem szűnt meg. Nem tudtam, mire figyeljek, mi most a lényeg. Kezdtem úgy érezni, hogy kevesebb több lenne. De gyorsan és praktikusan szétbontottam a színpadon – amúgy kuszán szétszórt – ezernyi eseményt, és mindig kiválasztottam a számomra fontosabbat, ami úgy egymagában is szép volt. Aztán ezt sem bírtam tovább csinálni. Rájöttem, hogy igazából voltak elvárásaim. Arra számítottam, hogy az egész arénát betöltő, mozgásos, ide-oda rohangálós, a közönséggel kapcsolatot teremtő szuperprodukciót kapok. Ehelyett kaptam egy csomó, önmagában nem feltétlenül rossz dolgot (leszámítva az ungabunga táncosokat és az indián-nótákat). Két dolog azért tetszett. Az egyik egy énekes szoknyájához kötődik, ugyanis a szoknya betöltötte az egész színpadot, és alatta árnytáncot jártak hölgyek s urak. A másik dolog, ami szerintem nagyon jól nézett ki, egy óriás akvárium volt, amikor a színpad elé húzott átlátszó függönyre és a mögötte lévő falra vizet vetítettek, ahogy megtelíti a színpadot. Aztán a vízbe csüngött három fehér ruhás ember, és pörögtek-forogtak fel és le a kötelükön. Őszintén úgy kikapcsoltam volna néha az énekeseket, a rengeteg fölösleges pluszt. De hát nem én vagyok az Atyaúristen. Tehát szépen végignézetem. De a finálénál már nem tudták titkolni, hogy iszonyat, amit alkottak. Ugyanis elénekelték az Alegria című számot, ha jól emlékszem, nem az Oláh Ibolya-félét, hanem az eredetit. A háttérben ropták az ungabunga táncosok, én pedig lenéző mosolyommal díjaztam az előadást, és azt éreztem, most betelt a pohár. Nekem többet ne adjanak, ennyi elég volt! A közönség kis hatásszünet után tapsolt csak, szerintem a legtöbben ledöbbentek. Hát, ez van. Nagyon remélem, hogy a Cirque du Soleil nem egy hasonló színvonalú előadásnak köszönheti hírnevét, és ennél jóval többet tud nyújtani. Azt meg piszok dolognak tartom, hogy a hírnevével adja el a középszerű előadásait.

Sztripszky Hanna

képek: cirquedusoleil.com