56. szám 2007. december Csibebemutatkozó: Valasek csibe
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy csapat diák, akik elhatározták, hogy együtt vágnak neki egy nagy útnak. De hát hová is menjenek? Valahogy úgy esett, hogy egy-egy kis díszes batyuVAL A SEKély vízű tengerhez indultak. Tudták, hogy az út hosszú lesz, de vitte őket a lelkesedés. Egészen a moháCSI BEnzinkútig. Ott megálltak és tanakodni kezdtek, hogy együtt menjenek-e tovább. Nehéz döntés előtt álltak, mert többen is más-más irányba mentek volna tovább, de valahogy az sem igazán tetszett nekik, hogy külön váljanak. Hiszen ki tudja mi vár rájuk, és ha már elindultak vissza nem fordulhattak. Lesz, ami lESZ, TIzenketten mégiscsak erősebbek vagyunk – szólt az egyik – és ha kell, legfeljebb lóra pattanunk, mert lovagolva az út is könnyebb. A lovakkal meg úgyis jól bánok – tette hozzá. Az tényleg jó ötlet – szólt barátnője – különben is szerintetek más kinCSE NIncs a csapatnak, mint azok a gyöngy díszek, amiket a batyuitokra készítettem? Gondoljátok csak meg! Hümmögött a társaság, meggondolni biztos érdemes. Ó, nem ló kell ide - szólt közbe egy fiú - hanem a biciklim, azzal én hegyen völgyön végigszáguldok - de amikor a többiek eléG RIadtan nézték, elkezdett arról a gyönyörű tájról mesélni, ahová majd megérkeznek. Én valahonnan onnan jöttem – jegyezte még meg. Erre egy leány már azt fejtegette, hogy hogyan hupPAN KAbátjára a part mellett (mert hogy ott a kabát legfeljebb pokrócnak kell). Abba is belegondolt, hogy bár az ő kabátján nem férnek el sokan, azért majd a legtöbbnek szorít egy kis helyet rajta. Jó lesz ott – ábrándozott egy másik fiú – elmegyek jó messze a parttól és onNAN DObok be kavicsokat a vízbe, hogy ki ne essek a labdadobás gyakorlatából és így majd nem fog hiányozni a baseball-ozás. Hát lehet, hogy együtt dobálom veled a kavicsokat – válaszolt a barátja – de nem sokáig, én inkább úgy képzelem, hogy henGERGŐzöm majd a puha fűben és hallgatom a kedvenc zenéimet. Nektek is megmutatom. Van annyi számom, hogy nem kell semmit kétszer meghallgatni az egész úton – folytatta büszkén. És mondjátok, vannak ott valóDI NArancsok, amit csak úgy leveszünk a fákról és senkinek nem is kell szólni, csak megehetjük? – kérdezte valaki. Illetve én meg sem enném. Mondjuk viszont, összeállítanék egy ügyességi pályát csupa narancs feladattal, hogy ne unatkozzunk ott naphosszat. Néhányuknak nehéz volt elképzelni a narancsos pályát, de biztosak voltak abban, hogy ha ez lány azt mondja, készít ilyet, akkor az úgy is lesz. A hosszú út előre látott fáradalmai, a pihenés gondolata, és ez a sok beszéd egy másik fiúnak a tenGER GŐzben főtt finomságait juttatta eszébe, ami ott fog várni rájuk (a narancs mellett), de azzal folytatta, hogy milyen finomságokat fog ő készíteni az út során. Sajnos ninCSEN GEsztenyém – szólalt meg ismét valaki – amit odaadhatnék, hogy gesztenyés pulykát tudjál nekünk sütni, de ha te főzöl nekünk, akkor én meg szórakoztatlak benneteket az úton, és írok egy-két színdarabot, amit magunknak elő is adhatunk. Ez mindenkinek tetszett, és többen rögtön felajánlották, hogy segítenek. Ha már ilyen sokan felajánlásokat tesztek, hadd szóljak én is – kérte kék sálját lobogtatva megint valaki. Jó lenne, ha énekelnénk is út közben, hiszen a szalagavatón is olyan szépen énekeltünk. Meg én a nővéremtől olyan sok szép dalt tanultam. És azt is megmondta, hogyan lesz szép hangunk. Ő úgy véLI LImonádéval selymessé tudjuk tenni a hangunkat. Ugye ahol narancs van, van citrom is? – fejezte be gondolatát és várta, hogy megerősítsék. Szinte mindenki bólogatott, hogy persze, persze. Vajon az éneklésre gondoltak, vagy a citrom fellelhetőségére, ki tudja? Azt hiszem, nem meglepő, hogy nem mindenki beszélt. Volt, aki csendBEN DIcsérgette a többiek hozzászólásait, bizony nagyon is egyetértett velük, de hát minek azt nagy dobra verni, úgyis látni fogják, hogy a többiekkel tart. Végül megszólalt egy addig hallgatag leány. De hát a színdarabban is csak akkor játszhatunk, és akkor énekelhetünk, meg akkor kóstolhatjuk meg a finomságokat, ha együtt megyünk. Ugye akkor együtt maradunk? Jól értettem, ezt akarTA Mindenki mondani? – kérdezte még utoljára aggodalmaskodva. De ekkor már nem is válaszolt senki, felkerekedtek és újból elindultak. Sok-sok kaland vár még rájuk, amiről majd később biztos mesélnek nekünk. |