56. szám 2007. december

Egy hang nélkül

Kilencedikes témahét

Azt hiszem, minden AKG-s életében eljön egyszer a fogyatékossággal élőkkel foglalkozó témahét. Nos, idén rajtunk volt a sor, hogy jobban megismerkedjük ezzel a témával. Az első napon minden csoport tagjai (az egyes csoportok témái a vakok, a mozgássérültek, az értelmi sérültek és a siketek voltak) összeültek, hogy megbeszéljék az előttünk álló hetet. Én a siketekhez kerültem, ez érdekelt a legjobban, szóval jól jártam. Programokban nem volt hiány, minden nap mentünk valahová, először a nagyothallók iskolájába. Reggel meghallgattunk egy előadást az iskoláról, meg úgy általában a siketekről és nagyothallókról. Az előadás tetszett, érdekes volt, megtudtunk belőle egy csomó mindent, bár a hatást kicsit rontotta, hogy nagyon hideg volt, és vacogva ültünk télikabátban az előadóteremben. Az iskolában állítólag rengeteg a tanár, minden harmadik gyerekre jut egy, és vannak nagyothalló tanárok is, de velük nem találkoztunk. Az igazgató mesélt még a hallókészülékekről, arról, hogy az iskola integrált intézmény, hogy van egyéni anyanyelvi nevelés és integrációs gyakorlat. Nemsokára pedig eljött a várva várt pillanat, bemehettünk az osztálytermekbe és megnézhettük az órákat. A leghosszabb időt egy velünk egykorú osztály magyaróráján töltöttük. Az egész csoport (kb. 14-en voltunk) beözönlött a terembe, leültünk a földre, és kíváncsian vártuk, hogy az óra elkezdődjön. A tanárnő igyekezett a legtöbbet kihozni az 5 fős osztályából. A gyerekek zavarban voltak, próbáltak figyelni, de közben máshol járt az eszük. A tanár azt mondta nekünk, hogy „ők általában nem ilyenek, most csak zavarban vannak. Tényleg nagyon okosak, és mindig lehet rájuk számítani. Nagyon sok versenyt nyertek az iskolában. Most csak zavarja őket, hogy velük egykorúak vagytok. Ha felnőttek jönnek, sosincs ilyen csend.” Hát jó, én értem, de így hogy tudjam meg, hogy milyen is egy kilencedikes magyaróra? A tanárnő 10 perccel később kitalálta, hogy akkor beszélgessünk. Ez már nekik is jobban tetszett, és végre jöttek a kérdések: mit sportoltok, hova jártok… stb. Figyelték a szánkat, igyekeztek minden szót megérteni. A tanár sorba bemutatott nekünk mindenkit, a vízilabdástól kezdve a menyasszonyig, aki fodrász akar lenni. Aztán bementünk egy órára az elsősökhöz. Ők sütőtököt formáztak, és munka közben tanultak beszélni. Párosával kellett dolgozniuk, és közben szavakkal is ki kellett mondaniuk, amit csinálnak. Ők már sokkal oldottabbak voltak, mint a nagyok, nevettek, kiabáltak, és igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. Benéztünk még egy hasonló korú osztályba, ahol csak fiúk voltak, ők is barkácsoltak és beszélgettek. Ezzel véget is ért a délelőtt. Indultunk a SINOSZ-ba (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége), ahol újabb előadás várt ránk, egy ismét hideg előadóteremben. Immár kabát nélkül, vacogva figyeltük egy siket ember jelelését, és hallgattuk a tolmács fordítását. Eltelt egy vagy két óra, megtudtuk, hogy minden országban, sőt sokszor még országon belül is eltérnek a jelelések. A SINOSZ-ról is esett szó, hogy itt gyűlnek össze a siketek és beszélgetnek egymással, hogy a panaszaikkal a SINOSZ-hoz fordulhatnak, itt szerveznek nekik programokat, illetve itt tartanak jelelőtanfolyamokat is. Végül mutatott nekünk pár jelet, ami még jobban lekötötte a társaságot. Mindenki szeretett volna megtanulni néhányat.

Másnap 9-kor már a Hallássérültek Tanintézetében voltunk, ahová olyan sérültek járnak, akik sokkal kevesebbet hallanak, úgyszólván teljes a csönd körülöttük. Először egy különteremben kezdtünk, beszélgettünk az igazgatóval, ő mesélt az iskoláról és a gyerekekről, mi pedig kérdeztünk. Az első óra, ahova bementünk, az elsősöknél volt, kb. 6-7 éves gyerekeknél. Itt is kevesen voltak egy osztályban, kb. 6-an lehettek. Képekről beszéltek, tanulták mondani a szavakat, neveket. Volt olyan kislány, aki még alig beszélt, csak ebben az évben kezdett el valamennyire. Az igazgató mutatott egy lányt, akinek siketek a szülei, és egy másikat, akinek hallók. A különbség érzékelhető volt, akinek siketek a szülei, sokkal jobban beszélt. A halló szülők ugyanis nem beszélgetnek a siket gyerekükkel, mondván, hogy úgyse hallja. A siket szülő viszont beszél, jelel, ahogy győzi, és ez nagyon sokat számít. A nagyothallóknál nem tanítják és nem is engedik a jelelést, itt viszont jelelhetnek is a gyerekek. Persze nyilván fontos a beszéd, de két siket egymás között soha az életben nem fog megszólalni. A következő órát a kilencedikeseknél töltöttük, itt is látszott, hogy sokkal szebben beszélnek és jobban értik az órát azok, akiknek siketek a szülei. Magyaróra volt, aznap csak szavakat tanultak, méghozzá Ady szövegekből. Olyan szavakat kellett egyértelművé tennie a tanárnak, mint a „tulipános láda, patyolat, néhai” stb. Az igazgató, aki minden órára bejött velünk, elmondta, hogy a siketek teljesen máshogy gondolkodnak, mint a hallók. Itt is voltak siket tanárok, eggyel mi is találkoztunk. Ő bent ült magyarórán, és ugyanúgy figyelt, mint bármelyik gyerek. Igazából asszisztens volt, aki segít a tanárnak és a gyerekeknek is. Mivel ő is siket, tudja, hogy melyik szó nehezebb, hogy hogyan érthetik meg könnyebben az anyagot a gyerekek. Volt köztük egy fiú, akinek siketek a szülei, ő is teljesen siket, de a rezgéseket érzi, és így tud tájékozódni, egyébként pedig szájról olvas. A következő óra egy hetedikes osztályban volt, nyelvtan. A siketeknek állítólag ez a legnehezebb tantárgy. Volt az osztályban egy fiú, akinek hallók a szülei, sőt a nővére is, ő pedig a siketség mellett még autista is. Róla azt mesélték, hogy a szülei az égvilágon mindent megtesznek érte, és mindenhova elviszik, ahova csak lehet. Nagyon jól beszél, hibátlanul oldotta meg a feladatokat és abszolút hidegen hagyta a jelenlétünk. A többieken viszont látszott, hogy kevésbé mernek megszólalni. A következő, egyben utolsó 15 percet a 13-14. osztályosoknál töltöttük, ők valamennyien a bőrdíszműves mesterséget tanulják, már 20-25 évesek. Nagyon szép tárgyakat készítettek, megmutatták az éppen elkészült mappákat és karkötőket. Délben be is fejeződött az aznapi program, és már csak a másnapi hallásvizsgálat és a csibe maradt hátra a témahétből. A hallásvizsgálaton egyesével ültünk be egy fülkébe, figyeltük a fülhallgatón át jövő hangot, és megnyomtunk egy gombot, ha meghallottuk.

Aztán itt is beszéltek nekünk a hallókészülékekről, arról, hogy a siketek és a nagyothallók nagy része szégyelli a hallókészüléket, és legtöbben meg se tudják fizetni, mert nagyon drága. Volt például egy kislány, akit nagyon érdekelt Brazília és minden, ami brazil, ezért azt kérte, hogy a hallókészülék az egyik fülében zöld, a másikban pedig sárga legyen, amilyen a brazil zászló is. Természetesen az eladók el voltak ragadtatva, végre valaki, aki elfogadja a hallókészüléket. A szülő viszont később félrehívta az egyik eladót, és közölte vele, hogy szó se lehet színes hallókészülékről, olyan kell, ami nem látszik. A történetet hallva, azt hiszem, mind megdöbbentünk. A hely vezetője pedig láthatóan büszke volt, hogy végre itt van 14 ember, aki neki ad igazat. Az életmódjukról megtudtuk még azt is, hogy szívesebben házasodnak egymás között, ezért nagyobb eséllyel születnek siket gyermekeik, mint hallók.

Hát, így telt a témahét a siketeknél, nekem nagyot tetszett, és örültem volna, ha kicsit hosszabb, de ha ennyi, hát ennyi. Jöjjön a töriepocha…

Zsin Ági
fotó: hallokasok.hu