56. szám 2007. december
Na végre! – Finito az Örkény színházban
Budapest. Délután 2 óra. Otthon. Csöng a telefon: „Te, Pannus, van két színházjegyem, de a másik illető nem tud jönni. Nem érnél rá este 7-kor?” De, persze! De hogy nem kérdeztem meg, hogy mi a darab címe, az már csak akkor jut eszembe, mikor lerakom a telefont. Persze legkésőbb a színház kapujában úgyis kiderül, hogy mit is nézünk meg.
Így jutottam el legutóbb a Finito című darabra az Örkénybe.
Már a színpadkép, illetve a színpad előtti rész is érdekes. Két szék és kotta.
Tehát akkor élő zene lesz, ami egy prózai színháznál talán egy kicsit szokatlan.
Mikor pedig felgördül a függöny, egy budit láthatunk, majd megjelenik Für Anikó,
alias Blondin Gáspárné. A darab egy megtört életű szürke, szegény, vidéki
emberről szól: Blondin Gáspárról. A munkáját elvesztette és a feleségével való
kapcsolata is már régen megromlott. Ilyenkor mit is tehet az ember? Blondin csak
ül azon a bizonyos budin; talán öngyilkos akar lenni – rettegnek a többiek. Ám a
főhősnek esze ágában sincs ilyesmit tenni, amíg a falu, Nagyábránd lakói,
illetve a máshonnan odasereglett emberek meg nem győzik, hogy tulajdonképpen nem
is olyan rossz az, önkézzel véget vetni az életünknek. Sőt, még meg is érné, sok
pénzt hozna a konyhára, amit ugyan Blondin már nem élvezhetne, de gondoljon a
feleségére, a majdani özvegyre is. Legalább a halálával fordítsa jobbra az
asszony életét, ha már életében képtelen volt rá. Ilyen és ehhez hasonló
érvekkel győzködik Blondint, így hát a néző már jócskán benne lenne az abszurd
dráma közepében, ha mindeközben a szövegben, mely egyébként verses formában van
megírva, nem lenne elrejtve számtalan vicc – és a rendező egy geget sem hagy
elúszni. Mivel a szereposztás szerintem egész jó, ahhoz képest, hogy milyen
darabokat láttam már az utóbbi időben, ez a darab egészen felüdíti a nézőt. A
második felvonásban azonban már egy kicsit mesterségesen próbálják fenntartani a
feszültséget, a néző már egyre türelmetlenebbül várja, hogy akkor most mi is fog
történni. Blondin közben ráébred, hogy mivel a körülötte lévők anyagi, erkölcsi
biztonsága tőle függ – hiszen mindegyikükkel lepaktált, mindenki nyer valamit az
ő halálával –, ezzel ráveheti őket olyan dolgokra, melyekre egyébként sosem
lehetne képes. Így tudja a nagyképű és mindenkit lenéző tévésztárt
rákényszeríteni, hogy gyerekdalocskát énekelgessen, illetve hogy mindenki
körülötte ugráljon. Ám pont ebből fog származni a haszonlesők kára, mert Gáspár
az élő tévéműsorban, ahol meg kéne ölnie magát (látványos harakiri!) azt mondja,
köszöni a lehetőséget, de ő ebben az utóbbi időben annyi jót élt át, hogy
rájött: nem is akar meghalni. Az ember itt tulajdonképpen fellélegzik (pláne a
2. sorban), szóval mégsem lesz vérfröcsögés a színpadon! És ekkor a fordulat:
Blondin újra a budiban, neje a karddal közelít, és négy szúrással látványosan
(de nem harakiri) végez férjével. Hát itt már gondolkodóba esel, hogy jó, de
akkor most hogy is lehet innen befejezni a darabot?! Nos, elárulom, bármily
hihetetlen, mégis befejezték az előadást, de az már eléggé erőltetettre
sikerült. Kiderül, hogy mégis megnyit a húsüzem, ahol a kedves halott dolgozott,
és őt is visszavennék a munkába. Ám mi már tudjuk, hiába. De próbáljuk meg
elfelejteni ezt az utolsó 3 percet, és koncentráljunk az előtte levő humoros
szövegre és a jó színészi játékra. Szerintem ez egy olyan történet, amit nehéz
elrontani, és a mai színházba járó közönség mindenképpen díjazni fogja, hisz van
benne pesszimizmus, abszurditás, humor, egy kis káromkodás – az obszcén szavakon
a 30-60 éves korosztály úgy tud kacagni, mintha csiklandoznák – és a végén a jól
megérdemelt fordulat. De félreértés ne essék, nekem is tetszett, pláne ahhoz
képest, amilyen előadásokat korábban láttam.
képek: orkenyszinhaz.hu
Tasnádi István: Finito (Örkény Színház)
Rendező: Mácsai Pál
Szereplők: Csuja Imre, Für Anikó, Pogány Judit