Szubjektív

Tartalom

56. szám 2007. december

A nagyok és a még nagyobbak

Talán nem én vagyok a legkompetensebb személy annak a leírására, hogy milyen érzés is az, ha egy iskolába jársz a testvéreddel, hiszen nekem nem ebben az iskolában, hanem úgy általában nincs testvérem. Ám szerencsére vannak segítőim, akik választ adhatnak kérdéseimre, név szerint: Babiczky Kamilla és Ákos, Lambert Fernando és Mika, Kőrösi Lili és Lola, Kéki Barnabás és Dani, Karvalics Bence valamint Fodor Fanni.

Első kérdésemre, miszerint: „Nem zavar, hogy egy iskolába kell járnod a testvéreddel?”, válaszadóim majdnem egybehangzóan állították, hogy: nem! Aztán persze kiderült, hogy nem is igazán találkoznak az öccsel/húggal/báttyal/nővérrel a nap folyamán, vagy ha mégis, egy „helló, sziával” elintézik a dolgot, majd mindenki megy a dolgára, tehát nem is igazán érzékelik a másik jelenlétét. Viszont ha hosszabban is beszélgetnek egymással, annak fő oka a pénztarhálás, ahogy egyikük fogalmazott. Ennek igazáról a többiek – mind a 7.-esek, mind a nagyobbak – egyaránt megerősítettek. Illetve, mivel mostanra már mindenkinek megvan a saját baráti köre, így – ezt inkább a „kicsikre” vonatkozóan mondom – nem csüngenek szeretett testvérpárjukon. És ha már a barátok témánál tartottunk, megkérdeztem, ki mennyire járatos a testvére évfolyamán, baráti körében. A kisebbek – persze vannak kivételek – úgy nyilatkoztak, hogy viszonylag ismerik a nagyobb testvér évfolyamát, vagy legalább a báty/nővér közeli barátait, viszont azok a bizonyos bátyok és nővérek már mást mondtak. Ők alig ismernek pár embert a 7. évfolyamról. De szerintem ez nem meglepő, egy iskolában mindig a kisebb diákok tudnak többet az idősebbekről, míg ők az alattuk levőkről vajmi keveset. Majd a kisebbeknek feltettem kedvenc kérdésemet, miszerint kaptak-e már a tanároktól „bezzeg a nővéred/bátyád…” típusú megjegyzéseket. Állításuk szerint nem kellett ilyenfajta példálózással szembesülniük, amit én annak tudok be, hogy nincs nagy átfedés a 7.-et és a 9.-et (a nagyobb tesók többsége 9.-es) tanító tanárok közt. Ám volt már 7.-es diák, akinek tesiórai – vélt vagy valós – kedvetlenségét a tanárnő a testvére szintén – vélt vagy valós – negatív hozzáállásával magyarázta. De persze sértődésről szó sincs a történetben! Kaptam egyébként olyan válaszokat is, amelyek engem megleptek (de, mint írtam az elején, nem én vagyok a mérce!). Volt, aki pozitívumként kiemelte, hogy most már legalább nem kell reggelente hosszan, egyedül utaznia a BKV-n, másoknak – akik szintén együtt töltik az utazás pillanatait – jó program, ha közösen, alaposan kibeszélhetik a tanárokat. Sőt olyan 7.-es is van, akit kifejezetten a bátyja győzött meg, hogy az AKG-ba jöjjön, de a legmeghökkentőbb számomra az volt, mikor egy ifjú AKG-s azt mondta: „nem is lenne jó, ha másik iskolába kéne járnom”. Hát, nem tudom, talán nekem kéne kinőni a rosszmájúságom!

Szabó Panni