56. szám 2007. december
No Doubt Black Eyed Peas, No Doubt!
Elő - koncert - elvonási tünetekkel küszködve léptem ki az ajtón, de kiderült, hogy aggodalomra semmi ok, idegen országban eltöltött öt hónap alatt is lehet koncertre járni!
Kicsit unatkozva sétálgatunk a közeli kisváros (Rehovot) bevásárlóközpontjában. Jé, itt még van Tower Records! – csodálkozik el valaki, és gyorsan be is megyünk. Amíg én az eladótól kért öt „izraeli alternatív zenekar, de nem énekes” CD-ből borító alapján kiválasztott hármat hallgatom (az egyiket meg is vettem, The Witches, egész jó), addig a többiek lézengenek és végül találnak egy szórólapot, mely szerint szeptember 9-én Jerusalem Rocks! fesztivál lesz a The Commitments, az Arrested Development és a Black Eyed Peas részvételével. Hirtelen fellángolásnak tekintjük, hogy menni akarunk, de aztán mégis komolyan gondoljuk, mert azért ez mégiscsak a Black Eyed Peas (és nem mellesleg én nem tudtam elmenni otthon a koncertjükre)!
Tehát kisebb-nagyobb szervezkedések után (jegyfoglalás, munkából elkéredzkedés, kisbuszrendelés hatunknak) vasárnap egy óra körül elindultunk.
Odafele kicsit aludtunk meg ettünk, aztán meg óriásira nyitott szájjal láttuk meg Jeruzsálemet. Olyan érzésem van ezzel a várossal kapcsolatban, mintha sok város lett volna sok kicsi dombon, amik folyamatosan nőttek, és végül összeértek a völgyben. Minden ház fehér, ezért az egész csillog a napfényben, nagyon „romantikus regényes” látvány.
Aztán eligazítás-kérés után megérkeztünk a Teddy Stadionba, fizettünk, taxi elment. Kivételes csend fogadott minket. A kapunyitás a honlap szerint 3-kor van, az óránk fél hármat mutatott. Bementünk a tökéletesen üres stadionba, és megállapítottuk, hogy hát ez nem itt lesz. Egy lézengő ember volt ott, rögtön négyen támadták le, és ő meg is mondta, hogy egy egészen másik helyen lesz a koncert.
Irtó drága taxizással mentünk át a helyszínre, kicsit elveszítettük egymást, de aztán megoldottuk. Az óváros alatt voltunk, láttunk egy templomtornyot meg a városfalat. Oké, helyszín megvan, akkor most kajáljunk. Húszperces séta után meglett az egyetlen nem túl drága shwarma-hely, jupí. Pénzkivétel és -váltás után visszamentünk, felvettük a jegyeket és betörtünk a tömegbe. Bejutottunk és nagyon boldogok voltunk. De tényleg.
Mivel már mindenkinek pisilnie kellett, ezért megkerestük a WC-ket, és akkor döbbentem rá, hogy hát igen, itt is tökéletesen ugyanolyanok a koncertek, még ha a három világvallás központjában vagyunk is. Tehát a mosdó koszos, lerobbant, wcpapírnélküli, toi toi bódés.
A The Commitments (ír zenekar, ska-szerű zenével, két csodás hangú énekesnővel és egy ugrándozó, öltönyös pasival) koncertjét végigüldögéltük, közben vettem egy óriási adag pop-cornt, aminek mindenki örült. Aztán az Arrested Development közepén már bementünk a nem túl nagy tömegbe, mert erre a zenére már muszáj volt ugrálni a két óriási susogós ruhában forgó énekesnőt elnézve. Valamiféle peace-rap zenét játszottak, soulos hangzással, mindenesetre táncoltatós volt.
És akkor végre szünet lett megint, jelezve a BEP
közeledtét. Nem mertük már elhagyni a helyszínt. És akkor nagy ugrándozás
közepette megjelentek a kedvenc számommal (Dum Diddly – Monkey Business). Na
ekkor már elkezdtünk őrülten táncolni, ugrálni, őrjöngeni, és azt ordibálni
egymás fülébe, hogy ezt nem hiszem el, a világ legjobb bandája, ez életem
legjobb koncertje stb.
Azt hiszem, nem kell leírnom a zenéjüket, a Where is the love? óta Magyarországon is mindenki ismeri őket, főleg, mert minden második számuk igazi „mindenki együtténekli” sláger lesz, és ha valamelyikük szólókarrierbe kezd (Fergie, Will.i.am), akkor ők is a slágerlisták első helyére kerülnek (Big Girls Don’t Cry). Épp ezért nem tudtam teljesen elengedni magam táncolás közben, mert minden második számnál eszembe jutott valaki, akinek fel kellett vennem azt a zenét a fényképezőgépemmel (eredmény: 15 minivideo).
A koncerten látszott, hogy egy szerkesztett rend szerint halad. Gyors számok, egy-két lassabb (van egyáltalán lassú számuk?), aztán egy Will.i.am rész, Fergie-rész (a szólóalbumáról néhány számmal), de amikor már kifogyott a miniszoknyában ugrálásból (Where are my boys? I miss them!), akkor újra összeálltak, és egy óriási majomfejjel kiegészülve adták elő az utolsó néhány számot. Csak a két utolsó albumról játszottak, semmi új szám, semmi ősrégi, onnan viszont az összes slágert, mindenki velük tudott énekelni, őrjöngeni, ordítani.
Will.i.am hozta a formáját, a koncert második felében egy spontán freestyle-lal bizonyította be tehetségét, saját maga dobolt is hozzá. Apl is föl-alá száguldozott, Taboo viszont nem sokat szólalt meg, amikor viszont igen, akkor teli torokból ordította, hogy LOUDER (Pump it!). Fergie pedig minden énekesnőt megszégyenítően énekelt, táncolt, cigánykerekezett, és az összes színpadon lévő és lentről-rajongó hímnemű egyeddel flörtölt. (Azóta is azon veszekszünk, hogy a teljes csöndben bekiabált I Love You Fergie!-t tényleg észrevette-e, és visszakacsintott-e.)
Egyénenként két ruhacserével és háttértáncosokkal egészítették ki az egyébként is színes koncertet, valamint az óriáskivetítőn a klipekből és hasonló hatású képsorokból összevágott minivideókkal (persze nem lehetett kihagyni a majom/Bush montázst sem). Hihetetlenül jól felismerték, hogy amíg eddig az ősrégi rock himnuszokra az öngyújtók után kapkodott a tömeg, ahelyett a mostani egészséges fiatalokat inkább a telefonok elővillantására kell megkérni. Nagyon jó húzásnak tartom, hogy rendesen bemutatták a zenekar tagjait és a táncosokat, valamint egy kis szólózásra is lehetőséget adtak.
A legvégén pedig a meghajláshoz összekapaszkodva kezdtek el olé-olézni. Na, ez volt az, amit tényleg mindenki énekelt, és végül egy nagy közös beatboxolásba fulladt a dolog, és őszinte nevetésben végződött. Megköszönték, meghajoltak, megígérték, hogy jövőre is jönnek. Ennyi. Életem legjobb koncertje.
Jerusalem Rocks! fesztivál
2007. szeptember 9.
Fellépők: Izraeli zenekarok, The Commitments, Arrested
Development, The Black Eyed Peas
Jegyár: 199-249 sékel