56. szám 2007. december

Nyitott szemmel

„Élet a burkon kívül” témahetünk volt, ahogy előttünk sok-sok évfolyamnak kilencedikben.

Első nap szinte csak előadást hallgatunk, és az egész téma nem tűnt semmi másnak, mint egyéb témaheteken. Aztán megnéztünk egy témában idevágó filmet, majd a nap „fénypontja” következett: a Láthatatlan kiállítás (a Népligetben), ahol az élet egyes helyszínein kellett végigmennünk teljes sötétségben, mintha valóban nem látnánk semmit. Volt egy vezetőnk, aki tényleg vak volt, és így természetesen könnyen kiigazodott a sötétben. Furcsa lehetett számára, hogy most ő van fölényben, hiszen amíg mi ide-oda tapogatóztunk, ő mindent hallott, és figyelt tíz emberre.

Kint pedig, már világosban, megismertük a vakok abc-jét, az írógépeiket és a hangosan visszaolvasó számítógépet. Nagyon izgalmas volt, és a nap végén úgy mentem haza, hogy a vakokkal foglalkozó csoportnál is biztos érdekes lett volna. A témahét ugyanis úgy épült fel, hogy kisebb csoportokra osztva két napot tölthettünk el különböző segítő iskolákban. Választhattunk a siketek, a vakok, a mozgássérültek, az értelmi sérültek és a Baltazár Színház (szintén értelmi sérültek) között.

Én az értelmi sérülteknél tettem látogatást. A Kormos István Általános Iskolába mentünk, első nap csak az alsósokhoz. Első órán az első osztálynál voltunk, ahol öten(!) jártak egy osztályba, ebből is csak hárman voltak aznap, a vasutassztrájk miatt. Nem voltak nagy elképzeléseim az egészről, de még így is meglepődtem.

Az egyik kislány kutyapózban randalírozott, és egyáltalán nem szólalt meg. A tanárnő beszélt helyette is, mesélt a gyerekek családi hátteréről, ami ötből négy gyereknek szörnyű volt. Akadt, aki biciklitárolóban él a négy testvérével, vagy akinek az apját csukták le ötéves korában, vagy olyan, aki kerekesszékben jár be nagyon messziről. Ezeknek a gyerekeknek még nincs órarendje, mert az első nyolc hétben csak előkészítik az iskolát, játszanak, de már minden játéknak, mozdulatnak értelme van, tudatosan épül fel a napirendjük. Ebből egy óra csak maga a reggeli, mert a gyerekek nagyon lassan esznek.

Gondot okoz még a hét-nyolc éveseknél a jobb vagy bal oldal, a gömbölyű vagy szögletes, vagy hallás után visszatapsolni hármat. Az iskolában, nekem úgy tűnt, elég kiegyensúlyozottak voltak, öt perc építőkockázásért már hajlandóak voltak öt perccel tovább koncentrálni.

A második osztály már sokkal inkább hasonlított egy hétköznapi osztályhoz, itt a tanulókon elsőre nem is látszott, hogy mások. Volt, aki lassan olvasott, írt vagy nem látta meg rögtön a lényeget, esetleg nem tudott koncentrálni. Ide kerültek azok a gyerekek, akik egy rendes általános iskolából kihullottak, mert lassúak voltak, vagy csupa kettesük volt.

Ebben az iskolában jobban odafigyelnek rájuk, nem lógnak ki a közösségből, és különleges ötletekkel tanítják őket. Ami szerintem például egy nagyon jó, életszerű játék volt, hogy szünetben ott, az iskola folyosóján berendeztek a gyerekeknek egy zöldségesboltot. Volt mindenkinek egy kis pénztárcája, és egy-két forintért fél almát lehetett venni. Így egy kicsit felkészültek a jövőjükre, amikor majd talpra kell állniuk, ami sok gyereknek nem sikerül, vagy segítség nélkül nem is lehetséges.

Speciális órák is vannak, mikor egy gyerekkel teljesen külön foglalkozik egy tanár, valamilyen egyedi képességet fejleszt vele. Persze nekik is vannak ám taktikáik, hogyan bújjanak ki a feladat alól: a kisfiú, akinél kézügyesség-fejlesztő órán voltunk, hangosan énekelt és ötször megszámolt minket, bármit, csak ne kelljen a kis papírlapocskákat ragasztgatni. Az első osztályban is volt egy fiú, aki, amikor szorult helyzetben volt, egész másról kezdett beszélni, hogy elterelje a figyelmet arról, amit nem tud. Ezek a gyerekek nem hazudnak olyan értelemben, mint mi, ők nehezen vonatkoztatnak el a valóságtól, nekik nincs második lehetőségük, amit kihasználjanak.

Aztán persze vannak, akikről nehéz eldönteni, hogy valóban ide valóak-e. Hogy valaki csak azért, mert lassabban olvas, mint az átlag, valóban ebbe a kategóriába tartozik-e… Aki pontosan tudja, hogy körülötte a gyerekek mások, és ő magát nem érzi annak. Találkoztunk ilyen fiúval, aki nyilvánvalóan értésünkre adta, hogy osztálytársait „hülye fogyatékosoknak” tartja. Nem tudtuk, miért van itt, és mint kiderült, neki is a családi háttere nincs rendben. Ők heten vannak, és az anyja gondolkozik, hogy intézetbe adja – ezek után ki ne lenne más, mint a többiek?

Másnap a felsőben voltunk, a kilencedik osztályban, pályaorientáción, ami nagyon érdekes volt. Nem tették maguknak magasra a mércét – burkoló, pincér, erdész, óvónő, eladó. Ezen az órán az asztalosmesterséget beszélték át, hogy mivel, hogyan végzik, a veszélyeit, mit kell hozzá tanulni. Ők voltak azok, akiken elsőre abszolúte nem látszott semmi különös. Volt ugyan egy fiú, akivel külön kellett törődni, de ilyen szinte minden osztályban akadt.

Aztán visszatértünk a harmadikba, ahol – amennyire én láttam – egy elég súlyos osztály gyűlt össze. Volt egy autista kisfiú, akivel egy külön tanár tanulta a betűket, szótagokat. Láthatóan igyekezett koncentrálni, de elterelődtek a gondolatai, nézte az osztálytársait, ahogy azok együtt tanulnak.

Még nem döntöttem el egészen, hogy mit érzek velük kapcsolatban, de tetszett, hogy bepillanthattam egy olyan világba, ahova nem tartozom és amit nem ismertem, de persze, mint mindenkit, érdekelt, hogy milyen lehet. Tetszett – de valószínűleg a többi csoport is tetszett volna. Sajnálom, hogy a témahét ilyen rövid volt, mert úgy érzem, ránk, „egészségesekre” nézve kínos, hogy az életünket mi is vakon éljük le, miközben mi igazán láthatnánk – és segíthetnénk nekik, ha vennénk a fáradságot, és végre kinyitnánk a szemünket.

Csikós Panka
fotó: Szabó Panni