57. szám 2008. február
Áron, csak gyere már!
Anyukám mindig azt mondja, hogy a Szubjektív cikkeimet úgy írom meg, mintha valamiről tudósítanék. Szárazan és unalmasan, nem a lényeget, nem a jellemző dolgokat emelem ki, hanem mindenről tényszerűen írok. Szerinte ez rossz és senkit nem érdekel… Azért remélem, ez nincs így!
Egyszer, amikor ez előkerült vacsora közben is, a bátyám megpróbált megvédeni engem avval, hogy „anya, a Szubjektívbe mindenki rossz cikket ír.” Ezek után úgy éreztem, változtatnom kell… Ezért ezt neked írom, Áron!
Egy szokásos reggelem fél hétkor kezdődik, majd háromnegyedkor folytatódik, mert ekkor már hajlandó vagyok kimászni az ágyból. Ilyenkor általában letapogatózom a földszintre, ahol sokkolom magam a villany felkapcsolásával, és ha anya túl álmos ahhoz, hogy öt perc után kiparancsoljon a zuhany alól, akkor negyedóráig fürdök. Utána felöltözöm, és elméletileg pontosan hét órakor leülök az asztalhoz, ami már meg van terítve (de ez nem nekem volt köszönhető…).
Szóval általában eszem valamit, és közben felvetem, hogy akár vihetnék uzsonnát is az iskolába. De mivel ilyenkor senki sem ugrik, hogy megcsinálja, maradok kaja nélkül, illetve néha bedobok a táskámba egy almát, de azt bűntudatból mindig a Hannának adom, mert én viszont az ő uzsonnáját szoktam megenni.
Negyed nyolckor kezdődik az aggódás, én már befejeztem az evést, de Áron! Ő még csak a harmadik kenyérnél tart, és még legalább kettőt szeretne enni, így időben elkezdem sürgetni, tekintve, hogy együtt megyünk iskolába. Nem is tudom, hogy miért ragaszkodom annyira hozzá, hogy vele menjek. Talán még kiskoromból maradt meg, amikor Áron minden sítáborban halálra idegesített avval, hogy mindig tudni akarta, hogy mit csinálok, és kísérgetett ide-oda, amíg nem talált egy megbízható felnőttet, akire rásózhatott. Így aztán most én vagyok soron, hogy idegesítsem őt reggelente. Ez általában úgy szokott kinézni, hogy állok az előszobában, kabátban, sállal a nyakamon, és ordibálok, hogy azonnal jöjjön. Ilyenkor még fogat mos, aztán eszébe jut, hogy a táskája még nincs bepakolva, ja, és nem láttam a tornacipőjét? Én pedig csak állok, és szörnyen mérges vagyok, hogy tévedésből egy csigát kaptam báty helyett. Itt a történet szála kettéágazik, mert előfordul, hogy úgy döntök: nem érdekel, otthagyom és kimegyek egyedül a buszhoz. Aztán persze végigizgulom az utat, hogy beér-e rendesen. Az iskolába lépve azonban kit látok? Áron ül és beszélget, mosolyog, látszólag régóta itt van. Különböző módszerei vannak: vagy egy csini szőke nő felszedi a kocsijával, mert szegényen úgy látszik, hogy nagyon siet, vagy egész egyszerűen pár megállóval előbb gyalog eléri az eggyel korábbi buszt, és kényelmesen beér az iskolába. Talán majd egyszer én is kipróbálom, de szerintem túl kockázatos részemről. Engem vajon felvenne egy szőke nő? Nem hiszem…
De visszatérve az előszobához, a másik eset, hogy megvárom, és fél perccel a busz előtt kirohanunk, azt épp csak elérjük, vagy rosszabb esetben sétálunk néhány megállót. Szóval utazunk, és Afrika vízrajzáról dumcsizunk vagy Szudán ásványkincseit memorizálom. Amikor leszállunk, egy „forgalmas” úton kell áthaladnunk, ahol Áron pontosan megvárja a zöld jelzést, én meg ott égek mellette, és bámulom az előttünk lévő teljesen üres úttestet… Aztán jön a borzalmasan hideg és büdös aluljáró a Flórián alatt. Komolyan, amióta az AKG-ba járok, nem ettem lángost, mert csak az az undorító égett olajszag jut róla eszembe. Ahogy haladunk át az úttest alatt, minden reggel szembejön ugyanaz a srác. Még soha nem beszéltünk vele, de szerintem már ő is megismer. Aztán jön a problémás rész, ahol minden reggel összeveszünk. Ki az, aki azt az egy megállót gyalog teszi meg? A Flóriántól az iskoláig hosszú-hosszú méterek vannak, amit legjobb busszal végigszáguldani. Áron sétálna, én maradnék, de ha nem látok a távolban közeledő buszt, akkor mennem kell. Még jó, hogy mindkettőnknek rossz a szeme… Így szinte mindig látok buszt, tényleg! Az iskola kapujában pedig engedelmesen tartom az ajtót, amit Áron természetesnek vesz, és besétál rajta.
Már csak fél év, és egyetemre megy! Kétségbe vagyok esve, mi lesz velem nélküle? Ki fog rám vigyázni, hogy ne üssön el a nagy semmi? Kire leszek mérges? Sajnálom, mert ez hozzátartozik a napomhoz, enélkül nem kezdem kellő energiákkal a napot. Mert bizony ehhez energia kell!