57. szám 2008. február

Hosszú és mélyreható elmélkedés az elsősegélyről

Csak nektek írtam eme cikket, amely lehet, hogy első látásra émelyítően hosszú, de feltárja minden emberke számára a misztikus Elsősegély szakkör finomságait, „pár” gondolattal megfűszerezve. Olvassátok lelkesen s bizalommal!

Az elsősegélyt addig kell intenzíven gyakorolni, amíg az ember el nem jut arra a szintre, hogy egy megjátszott szituációban nem azzal kezd el foglalkozni, hová bújhatna inkább, vagy hogy milyen okkal rohanhatna ki a teremből. Ha például Józsika megérkezik a „helyszínre”, ahol a vérző, torkaszakadtából üvöltő évfolyamtársát találja, egyszerre több dolog is lejátszódhat az egyébként kiváló középiskolás elméjében. Az első lehet a „hol a stop gomb?” érzés, mikor emberünk azt kívánja, bárcsak leállíthatná az eseményeket. Végül is ez nem komoly, és ő még nincs teljesen felkészülve, gondolja. Még nem olvasta át a maradék oldalakat a füzetben. Egyébként is, mi van, ha ennek a „sérültnek” itt valami allergiája van, vagy pánikbeteg, vagy többszörösen összetett bordatörése van? Erre végképp nincs felkészülve. Aha. Na, így nem lehet csinálni.

A második nagy hiba, ha lelkes elsősegélynyújtónk a „nem játszó elemekkel” kezd foglalkozni. Vagyis, mikor inkább ellátná az amúgy kiváló egészségnek örvendő versenybírót. „Mindenkit, csak őt ne.” Nem játszó elemhez tartozik a talán legnagyobb stresszforrás: maga Marsi tanár úr. Egyébként sem szeret az ember ordenáré hibákat elkövetni, pláne nem, mikor egy profi figyeli minden apró mozdulatát. Ilyenkor a kezdő bepánikol és képtelen eldönteni: a fejsérült lábát emelje-e fel vagy inkább a fejét. Hogy Nógrádi tanár urat idézzem: „triviális lenne” az a fejmegemelés, de már teljesen elbizonytalanodott lelkes elsősegélynyújtónk, és csak azért is a lábhoz nyúl. Akkor pedig valami „uh” jön a sarokból, és a világ elsötétül. „Most már mindegy.” Gondolja szegényke.

Gyakran előfordul, hogy apró jelek nem tűnnek fel, vagy egyértelmű dolgokra feledkezünk rá. Kellemetlenül hat, ha nem vesszük észre, hogy már fél órája belénk kapaszkodik egy részeg (akinek egyébként semmi baja), és mi emiatt súlyosan hátrányos helyzetbe kerülünk az ellátás terén. Ilyen kellemetlen dolognak számít még, ha egy kést tartó potenciális elmebeteg fél órás könyörgés után sem hajlandó odaadni fegyverét. Érthető, hogy jó érzéssel húzzuk ki belőle, miután ő magába szúrta. Eldobjuk jó messzire, nehogy további bajt okozzon. De abban a pillanatban jövünk rá, hogy nagyon súlyos hibát követtünk el. ELTÁVOLÍTANI EGY IDEGEN TÁRGYAT A SEBBŐL? Ez olyan szintű hiba, hogy kár tovább magyarázni.

Egyszóval, meg kell szokni bizonyos dolgokat. Tulajdonképpen ez az egyik ok, amiért én személy szerint egy nagy kalap trottyantásnak tartom a jogosítványhoz tartozó kötelező elsősegélyvizsgát. Legyen mindenki őszinte önmagához. A kérdés: mit tenne, ha mondjuk egy eljátszott szituációt kéne megoldania (élővel inkább ne is próbálkozzunk)? „Hozzá sem érnék xy-hoz, az fix. Persze, hogy pont én öljem meg. Kihívnám a mentőket. Izé… 104, ugye?” Aztán ennyi. Nézzük, mit tesz a „profi”, ha egy üvöltő évfolyamtársával találja magát szemben.

Először is, figyelmen kívül hagyja az üvöltést. Fájdalmat csillapítani úgysem tud anélkül, hogy ismerné a fájdalom eredetét. Körbenéz, hogy érheti-e baj őt magát (áramütés veszélye, robbanásveszély, stb.). Ha biztosan nincs ilyen kockázati tényező, elkezdi félrerakni az esetleg zavaró tárgyakat (jobb helyeken ezt helyszínbiztosításnak nevezik). Amíg a műveletet végzi, már ösztönből feltesz legalább 10 kérdést az imitátornak (mi történt? hogyan történt? van-e még valaki? stb.). Minden második kérdés közben utasítást intéz a sérülthöz, stílusát tekintve határozottan, de nem bunkón (üljön le, nyugodjon meg… stb.). Harmadik öntudatával mindeközben felkészül az esethez tartozó bármilyen hirtelen változásra, amire egyből reagálni kell. Gondolok itt mindenféle eredetű váratlan eseményre, tűz, ájulás, még öt sérült, akármi. Eddig 30 másodperc telt el. Ha jó az illető, az imitátor hirtelen nem is tud válaszolni az „1-10-es skálán mennyire fáj” kérdésre, mert elfelejtette a bűvös számot a nagy rohanásban. Persze előfordulhat, hogy semmi életveszély nincs, de mindig a legrosszabbra kell felkészülni. Ezek után póló fel, cipő le (zoknival együtt), mert ha ne adj isten olyan a sérülés, amit a legnagyobb fájdalom elnyom, azt csak szemrevétellel lehet megtalálni (rejtett sérülések keresése). Barátunk negyedik tudata mindeközben eldönti, kell-e mentőt hívni. Az 50. másodpercben már végzett a további sérülésre utaló nyomok keresésével. Egyetlen sérült, senki más. Miután feltette neki 20. kérdését is, már úgy érzi, tudja mi, merre és meddig. A mentőhívás közben le is bonyolíthatja a sebellátást és (a lehetőségekhez mérten) a fájdalomcsillapítást is. A mentők érkezéséig pedig a sérült mellett marad, tovább kérdezgeti, és figyeli az állapotát.

Ez volt a legegyszerűbb eset. Ezt hívják elsősegélynyújtásnak. Senki ne mondja nekem, hogy egy jogosítványhoz járó elsősegélyvizsgát birtokló bárki képes lenne mindezt végrehajtani anélkül, hogy bármikor addigi életében tanulta volna (rendszerességgel) az elsősegélyt. Vajon jogos ezt a fajta vizsgát „elsősegélyvizsgának” nevezni, miközben ezt a sok esetben hibás könyvet bemagoló, teljesen amatőr (gyakran érdektelen) akárkicsoda is leteheti? Azokat imádom a legjobban, akik még nevetnek is ezen. „A vizsgáztató 1 perc után inkább elengedte egy igennel, mert látta, hogy milyen béna. Milyen jó fej a vizsgáztató. Hahaha.” Hát mondhatom, tényleg nagyon vicces.

Miért is veszélyes, ha látunk egy embert a földön fekve, és gyorsan mentőt hívunk? Mert tudjuk egyáltalán, mi a baja? A diszpécser kénytelen a legmagasabb felszereltséggel rendelkező autót riasztani, mert nem játszhat mások életével. De mi van, ha a fekvő ember csak részeg? Akkor az bizony egy jól elpazarolt rohamkocsi. Közben meg két utcával az eset mellett valaki azért vérzik el, mert „nincs elég mentőautó”. Fáj a lábunk két hete? Hívjunk mentőt! Aha, és miért nem voltunk képesek egy hete elmenni orvoshoz? 300 forint nem a világ, a vonulás viszont jóval többe kerül, nekünk is, a mentősöknek is. Mind anyagilag, mind idegileg. A mai napig a száz évvel ezelőtti, bonyolult stabil oldalfektetés lépéseit próbálja bememorizálni mindenki, miközben a 10 másodpercbe kerülő, végtelenül egyszerű változat már egy éve ismert. Nevetséges.

Tavalyelőtt láttam az egyik évfolyamtársamat vizsgázni. Körülbelül 60 másodperc alatt tudta le a teljes betegvizsgálatot és a (régi) stabilt 3 eszméletlenen úgy, hogy közben a negyedikhez folyamatosan beszélt. Olyat is láttam, aki egyedül látott el egy artériás vérzőt, amikor ahhoz elvileg két, de inkább három ember szükséges. Még számtalan ilyen példa van, és ebből látszik, hogy megtanulható, begyakorolható a dolog.

Én második éve járok elsősegélyre, voltam az OEV-en (Országos Elsősegély-ismereti Verseny), tanulmányilag mondhatni a végét járom. De még így is rengeteg dolog van, amit gyakorolnom és a részletekig menően tudnom kell. Tekintve, hogy a protokoll itt-ott félévente változik, nem árt, ha az ember odafigyel. Erre való az AKG-s elsősegély 2., és főleg 3. éve.

Ha már itt tartunk, úgy gondolom, hogy az iskolai elsősegély-oktatás elég komoly szinten működik (bizonyítják ezt többek között az eddigi összes OEV-en elért eredmények). Ezért is csodálkozom, hogy a mostani kezdők milyen kevesen (kb. 15-en) vannak. Az „első generáció” és mi is kétszer ennyien voltunk. Igen, havi egyszer bent kell ülni nyolcig az iskolában, majd különböző reggelek különböző időpontjaiban kell beszámolni az elméletből, és túl kell élni az első szituációs nap által okozott traumát. De nagyon megéri, és többszörösen. Higgye el mindenki, hogy nem elég elolvasni egy könyvet. Azt sem mondom, hogy elég a szituációs nap, mert nyilván élőben ér csak valamit a dolog. De bizonyos folyamatokat elősegít, beindít. Meg vagyok győződve arról, hogy kevesebb mint két év alatt el lehet jutni egy olyan szintre, hogy úgy érzi az ember, hogy már nem félne odamenni. Nem félne kérdezni, cselekedni. És ha erre nem képes mondjuk egy sofőr… akkor valahol hazugság az egész. Mert van, ahol a mentő sem segíthet. Ha valakinek megáll a szíve, hiába hívjuk a 104-et. Ha két percen belül nem kezdjük meg az újraélesztést, lehetett az illető 34 éves, kiváló egészséggel bíró fiatalember. Rajta már nem tud segíteni az akár csak 5 perc múlva odaérő rohamkocsi. Amikor két mentős motorral ment ki egy leállt szívű gyerekhez… mindenki hallotta gondolom a történetet. Nos, tulajdonképpen nem a mentősök mentették meg az életét, hanem az anya, akiről utólag kiderült, hogy tudott újraéleszteni. De azért a híradóba bekerült a lényeg…

Nyilván globálisan nem lehet kötelezni az embereket arra, hogy 2 éven keresztül tanuljanak ilyen komolyan és behatóan elsősegélyt. De hogy normális oktatás mellett megtanulják az alapokat, mondjuk két hét alatt… ez szerintem elvárható, vagyis inkább szükséges. És nem csak azoknak, akik vezetni tanulnak. Mindenkinek. De ez persze megint olyan dolog, ami a „kevés haszon rövid távon, emiatt inkább csak nyűg” kategóriába tartozik, ilyenkor pedig az emberek hajlamosak a problémát csak a sarokba dobni, vagy minél agresszívebben kimagyarázni.

Lehet, hogy demagógia felsorolni az elsősegélynyújtás történetében felhozható legelvetemültebb eseteket, de akkor elmondom azt is, hogy nekem megtanították, mit kell tennem, ha vérzik az egyik családtagom orra (borogatás? Haha…), és mennyi idő után számít bajnak, hogy vérzik. Azt is megtanították, mit csináljak, ha leönti magát forró vízzel, ha megcsúszik a lépcső tetején, és le már a bordáját törve érkezik, vagy ha elesik és eltöri a csípőcsontját. Mindegyik eset megtörtént már, csak az első háromnál még nem tanultam elsősegélyt, a negyedik pedig éjjel történt, és a pánikoló szüleim megfeledkeztek a tényről, hogy én is létezem. Nem baj, a mentők kijöttek, de azért hiba volt előtte mozgatni a nagyit. Nem hibáztatom őket, csak akkor, amikor hiába dugdosom az orruk alá a leszűkített gyorstalpalót, még azt sem képesek elolvasni.

Mindezek után én valahol már nyugodt vagyok, hogy ennyi mindent megtanítottak nekem kiváló emberek (legalább 3-4 meghívott előadó MZ-n kívül). Nem mondom, hogy rengeteg a lehetőség arra, hogy normálisan elsősegélyt tanuljunk, de ha akarjuk, meg lehet találni. Főleg itt, az AKG-ban. Ne legyen már ilyen elkeserítően rossz az arány a tanultak és a „tanultak”/nem tanultak között. Legyetek/legyenek szívesek ti is/önök is nem „tanulni”, hanem tisztességesen és behatóan (hatásszünet) tanulni!

puskasflora

A képek a január 11-i szituációs napon készültek.