57. szám 2008. február
Évfolyamünnep
Vidáman baktattam be a suliba, azzal a tudattal, hogy miután megünnepeltük a karácsonyt, vár rám egy jó hosszú téli szünet. Beérve a kisiskolába, találkoztam a szorgalmas Juli csibével, akik feladatuknak megfelelően épp nagyban készítettek mindenféle karácsonyi díszeket, amikkel kidekorálhattuk a kisiskolánkat. Hamarosan az én csibetársaim is előkerültek, és lelépdeltünk az ebédlőbe, hogy elkészítsük a gyümölcssalátát. Így tanúja lehettem a „Szűcs csibe beszabadult a konyhába” című műsornak. Kifejezetten szórakoztatónak találtam, hogy némelyik fiú még egy almát sem tud rendesen felvágni, de hangsúlyozom: azért nagyon igyekezett. A szomszédos ebédlőasztalnál a Harsi csibe készítette a szendvicseket, így ők állandó társaságunkká váltak. Miután elkészítettük a látványra nem túl biztató, de ízre (remélhetőleg) annál fincsibb salátát, elindultunk, fel az iskolakarácsonyra. A program és egy kis énekelgetés után felmentünk a kisiskolába. Volt egy kis szervezési probléma, úgyhogy a kisiskolában töltött két perc után átcaplattunk a régi színházterembe. Csibénként a többiek elé álltunk, és valamilyen kis előadással kívántunk kellemes ünnepeket az évfolyamnak. Mindegyik csibe mással rukkolt elő: A Juli csibe kérdéseket tett fel az évfolyammal kapcsolatban, az Eszter csibe bekapcsolt nekünk egy kis hangulatos karácsonyi zenét, a Gyöngyi csibe megvillantotta tehetségét az árnyjátékok terén, a Harsi csibe pedig tartott nekünk egy kis felolvasást. A végére mi maradtunk, a Szűcs csibe. Azt hiszem, mi tartottuk a legkomplikáltabb és leghosszadalmasabb előadást. Valahogy így kívántunk boldog karácsonyt: „Boldog karácsonyt kíván a Szűcs csibe!”. Nos igen, könnyen lehet, hogy a „rövid, tömör és lényegre törő” szavak jobban jellemeznék az attrakciónkat, de ez most mellékes. Visszatértünk a kisiskolába, és mivel múlt évi „angyalkáink” nyugdíjba vonultak, változtattunk az ajándékátadás módján. Valaki odasétált ahhoz az illetőhöz, akit húzott, boldog karácsonyt kívánt, átadta az ajándékot és visszaült a helyére. A vége felé már annyit módosult az ajándékozás, hogy két puszit is adtunk az ajándék mellé. A fiúk persze – nagyrészt – kezet fogtak. Én ugyan véletlenül nem boldog karácsonyt, hanem boldog születésnapot kívántam, de úgy vettem észre, szerencsére nem hallotta meg senki, mivel a mondat közepén rájöttem, hogy valami nem stimmel. Miután mindegyik ajándék gazdára talált, átadtuk azoknak is az ajándékot, akiknek a húzáson kívül is vettünk valamit. Mindenki lelkesen bontogatta az ajándékait, és ette a szendvicseket. Meglepő módon a gyümölcssalátánk is igen nagy népszerűségnek örvendett. Nos, remélem, ti is hasonlóképpen töltöttétek ezt a napot, vagy ha nem így, hát még jobban.