57. szám 2008. február
Kilencedikes karácsony
Nagyon vártam a karácsonyt a Konfliktuskezelés témahét
után. Túl akartam lenni ezen a „konfliktuskezelésen”, mert nem azt adta, amit
vártam tőle. Szétszórtnak éreztem, és a foglalkozás célja sem volt világos.
Azzal próbáltam vigasztaltam magam, hogy mindjárt itt a karácsony… de aztán
lassan megszoktam a csoportot, a hét vége felé közeledve a feladatok is egyre
érdekesebbek lettek. Délutánonként pedig szüntelenül a bevásárlóközpontokat
jártam, mivel már csak egy hetem volt karácsonyig. Rendszerint már november
végén nekiállok a vásárlásnak, de idén se kedvem, se időm nem volt az egészre,
így utolsó hétre hagytam mindent. Elképzelhetetlenül sok időt töltöttem az
Ikeában, az Árkádban, és persze az Aréna Plázát se hagyhattam ki, tekintettel
hatalmas méretére. Több kilométert gyalogoltam pár délután alatt. Persze én nem
tudok úgy vásárolni, mint más, normális ember: amíg nem járom körbe az egész
épületet, és nem nézek meg mindent még egyszer, meg még egyszer, addig esély
sincs arra, hogy megvegyek valamit. Aztán a sokadik kör után ijedten látom, hogy
hány óra van, fáradtan átnézem újra, amit vásároltam, igyekszem elhinni, hogy a
lehető legjobbat választottam, majd felszállok egy buszra és hazamegyek.
Visszatérve a témahétre, az végül egész jó volt. Mást vártam, nagyon mást, de
azért ez se volt rossz, sőt voltak kifejezetten jó órák. Na meg persze minden
jó, ha a vége jó…
Másnap délután pedig következett a várva várt évfolyamkarácsony, és persze előtte a told ide, told oda… Nem volt könnyű megegyezni a többiekkel olyan egyszerű dolgokban sem, mint hogy hol álljanak asztalok. A berendezkedés után részemről véget is ért az előkészület.
A színházteremben közben elkezdődött a hetedikesek előadása. Miközben a színdarabot néztem, eszembe jutott a mi hetedikes előadásunk. Az akkor készült dekorációt most is használták. Emlékszem, ahogy feltűztük a táblákra a házakat, fákat, ablakokat, csillagokat. Láthatóan nagy változtatás idén se történt.
Mindezek után kimentünk az aulába, és mindenki leült a karácsonyfa közelébe. Ekkor kapta meg valamennyi évfolyam az ajándékát, a kisiskolában bontottuk ki a csomagokat, ahol aztán megtartottuk az évfolyamkarácsonyt is. Az ajándékozásban a legizgalmasabb az, hogy ki kit húzott. Általában fogalmam sincs, hogy mit vegyek annak, akit húztam, de szerintem sokan vannak ezzel így. Aztán lassan rászánom magam, hogy keressek neki valamit, és újból eltelik egy délután vagy rossz esetben kettő. És a vége persze mindig ugyanaz, megkapja, kibontja, mosolyog, megköszöni, nekem meg persze fogalmam sincs, hogy örült-e neki vagy sem. A helyzet persze fordítva is igaz, ha engem húz olyasvalaki, aki alig ismer. És akkor megkérdez másokat, esetleg olyat, aki szintén nem ismer. Szerintem sokra nem lehet menni a kérdezősködéssel, legjobb, ha kockáztatunk.
Tehát ültünk körben a kisiskolában, és mindenki reménykedett, hogy valaki olyan húzta, aki ismeri is őt. Egymást követték a nagy pillanatok, amikor kibontottuk sorba az ajándékokat, végül is ennek az egésznek a lényege az izgalom, hogy vajon ki húzott. De lehet, hogy ezt csak én élvezem… Igazából nem volt nagyon más ez a karácsony, mint a tavalyi vagy a tavalyelőtti, de azért ez mindig olyan esemény, amit mindenki vár, már csak azért is, mert ezzel veszi kezdetét a téli szünet.