57. szám 2008. február
A nagy mélység titkai…
Egyik péntek délután elhatároztam, hogy utánajárok a régóta
hirdetett 3D-s mozinak, az IMAX-nak. A hetedikes felvételi napján már délben
elmehettünk az iskolából, a korai időpont miatt nem számítottam tömegre. Útnak
is indultunk hárman az Aréna Plázába, hogy megnézzük a 40 perces cápás filmet.
Persze én még az aznapi epochazáró hatása alatt voltam, ezért eleinte hiányzott
a lelkesedés. De mire odaértünk, már én is kíváncsivá váltam. Az épületben, a
mozihoz vezető mozgólépcsőn utazva végignéztem a plakátokat, és elégedetten
állapítottam meg, hogy itt kivételesen sok filmet vetítenek. Az egyik falat
hatalmas Charlie angyalai, Indiana Jones és Micsoda nő képek díszítették, ez
utóbbin Richard Gere alig volt felismerhető, annyira fiatal volt még. A 6-7
darab pénztár előtt alig volt valaki, de a sok sorterelő kordon arra
figyelmeztetett, hogy ne aggódjunk, szoktak sokkal többen is lenni. Beálltunk az
egyik pénztárhoz, hogy megvegyük a jegyeket, de itt nem jártunk sikerrel, a
pénztáros közölte, ha diákjegyet akarunk venni, át kell mennünk egy másik
ablakhoz. Nem értettem, miért, de azért tettem egy lépést a másik kasszához, és
itt is elmondtam, mit is szeretnénk. A pénztáros erre elkérte a
diákigazolványunkat, és egy kódleolvasóval mindegyiket ellenőrizte. Értetlenül
néztem a szemben ülő férfira: lehet, hogy nem diáknak nézünk ki? Neki azonban a
szeme se rebbent, átadta a jegyeket, és mosolyogva várta a következő vásárlót.
Miután kiderült, hogy nem vagyunk diákigazolvány-hamisítók, már minden simán
ment, elmentük a moziteremhez, és megkaptuk a 3D hatáshoz szükséges
szemüvegeket. Bementünk és kíváncsian vártuk a „nagy mélység titkait”. Hamarosan
el is kezdődött a vetítés, és a narrátor elkezdett beszélni. Az, hogy a szélén
ültünk, kicsit megnehezítette, hogy komolyan „belekerülhessünk a vízbe”, de
azért én keményen koncentráltam, hogy ne zavarjanak be az előttem ülők se.
Elúszott a közelemben a rengeteg hal, miközben néha belecsapódott a képbe
egy-egy vízinövény, a narrátor pedig eközben néha túl nyugodt és suttogó hangon
kommentálta az eseményeket. Már eltelt 30 lelkes perc, végig érdeklődve követtem
a halakat és élveztem a testközeli élményt, de lassan elkezdett bennem
motoszkálni a kérdés, hogy hol a fenében vannak a plakáton ígért cápák. Csak
vártam, vártam, mikor a türelmem utolsó perceiben végre felbukkant egy cápa, ami
alig volt nagyobb egy szokványos halnál. Izgatottan vártam a folytatást,
miközben az újságokban látható reklámokra gondoltam, ahol egy hatalmas cápa töri
át a képernyőt. Ekkora hatásra persze nem számítottam, de azért vártam a
cápákat. Lelkesedésem még akkor se hagyott alább, amikor a narrátor elmondta a
végszót, és hirtelen elsötétült a képernyő. Még mindig azt reméltem, hogy ez még
nem a vége, bármi, csak nem a vége. De a stáblista felbukkanása meggyőzött, hogy
itt már nem lesz több cápa. Csalódott voltam. Közben a vetítővászon mellett
megjelent egy nő, reflektorfényben állva elmondta, hogy a kijáratnál adjuk át a
kollégáknak a szemüvegeket, és hogy reméli, tetszett a film, jöjjünk máskor is.
Majd ha áttöri a képernyőt a cápa, jövök.