Szubjektív

Tartalom

57. szám 2008. február

A nagy mélység titkai…

Egyik péntek délután elhatároztam, hogy utánajárok a régóta hirdetett 3D-s mozinak, az IMAX-nak. A hetedikes felvételi napján már délben elmehettünk az iskolából, a korai időpont miatt nem számítottam tömegre. Útnak is indultunk hárman az Aréna Plázába, hogy megnézzük a 40 perces cápás filmet. Persze én még az aznapi epochazáró hatása alatt voltam, ezért eleinte hiányzott a lelkesedés. De mire odaértünk, már én is kíváncsivá váltam. Az épületben, a mozihoz vezető mozgólépcsőn utazva végignéztem a plakátokat, és elégedetten állapítottam meg, hogy itt kivételesen sok filmet vetítenek. Az egyik falat hatalmas Charlie angyalai, Indiana Jones és Micsoda nő képek díszítették, ez utóbbin Richard Gere alig volt felismerhető, annyira fiatal volt még. A 6-7 darab pénztár előtt alig volt valaki, de a sok sorterelő kordon arra figyelmeztetett, hogy ne aggódjunk, szoktak sokkal többen is lenni. Beálltunk az egyik pénztárhoz, hogy megvegyük a jegyeket, de itt nem jártunk sikerrel, a pénztáros közölte, ha diákjegyet akarunk venni, át kell mennünk egy másik ablakhoz. Nem értettem, miért, de azért tettem egy lépést a másik kasszához, és itt is elmondtam, mit is szeretnénk. A pénztáros erre elkérte a diákigazolványunkat, és egy kódleolvasóval mindegyiket ellenőrizte. Értetlenül néztem a szemben ülő férfira: lehet, hogy nem diáknak nézünk ki? Neki azonban a szeme se rebbent, átadta a jegyeket, és mosolyogva várta a következő vásárlót. Miután kiderült, hogy nem vagyunk diákigazolvány-hamisítók, már minden simán ment, elmentük a moziteremhez, és megkaptuk a 3D hatáshoz szükséges szemüvegeket. Bementünk és kíváncsian vártuk a „nagy mélység titkait”. Hamarosan el is kezdődött a vetítés, és a narrátor elkezdett beszélni. Az, hogy a szélén ültünk, kicsit megnehezítette, hogy komolyan „belekerülhessünk a vízbe”, de azért én keményen koncentráltam, hogy ne zavarjanak be az előttem ülők se. Elúszott a közelemben a rengeteg hal, miközben néha belecsapódott a képbe egy-egy vízinövény, a narrátor pedig eközben néha túl nyugodt és suttogó hangon kommentálta az eseményeket. Már eltelt 30 lelkes perc, végig érdeklődve követtem a halakat és élveztem a testközeli élményt, de lassan elkezdett bennem motoszkálni a kérdés, hogy hol a fenében vannak a plakáton ígért cápák. Csak vártam, vártam, mikor a türelmem utolsó perceiben végre felbukkant egy cápa, ami alig volt nagyobb egy szokványos halnál. Izgatottan vártam a folytatást, miközben az újságokban látható reklámokra gondoltam, ahol egy hatalmas cápa töri át a képernyőt. Ekkora hatásra persze nem számítottam, de azért vártam a cápákat. Lelkesedésem még akkor se hagyott alább, amikor a narrátor elmondta a végszót, és hirtelen elsötétült a képernyő. Még mindig azt reméltem, hogy ez még nem a vége, bármi, csak nem a vége. De a stáblista felbukkanása meggyőzött, hogy itt már nem lesz több cápa. Csalódott voltam. Közben a vetítővászon mellett megjelent egy nő, reflektorfényben állva elmondta, hogy a kijáratnál adjuk át a kollégáknak a szemüvegeket, és hogy reméli, tetszett a film, jöjjünk máskor is. Majd ha áttöri a képernyőt a cápa, jövök.

Zsin Ágnes