57. szám 2008. február

The Killers

mert már muszáj beszélnem róluk

Las Vegasból, brit-pop. Két gitáros, egy dobos, egy billentyűs. Énekes/frontember: Brandon Flowers. Szép hang, dallamos, ritmusos zenével. Élvezhető.

Ha valaki bepötyögi egy számára szimpatikus keresőprogramba, hogy „the killers”, majd lenyomja az entert, akkor körülbelül ennyi információt fog kapni erről a kedves együttesről.

Én nem pötyögtem. A történet ott kezdődik, hogy sétálgatok a Sziget valahanyadik napján, valahol. Mai program, Nagyszínpad, 20 óra, The Killers (USA). Hmm. Elmémben feldereng egy kép, ahogyan ott állok a legelvetemültebb rajongók között, akik kívülről fújnak minden számot. Vagy esetleg sok-sok pogó-király táraságában – az sem jobb. Na nem baj, azért hallgassunk bele, úgy épphogy csak a széléről, a giroszos előtt ülve, hogy biztosan ne legyen rossz.

Láss csodát, nem az történt, ami történni szokott. Kivételesen nem lett igazam. Legalább háromszor másztam vissza a tömegbe, és hangosan káromkodtam, ha mégis ki kellett jönnöm, mert „az izé keresi az izét, aki tudja, hogy hol van az izé”. A koncert kifejezetten tetszett.

Aztán teltek-múltak a hetek, s egy szép napon, a nagy semmittevés közepette eszembe jutott egy pillanat. Az egyik számba úgy kezdtek bele a „gyilkolók”, hogy az énekes elénekelte a dallamot, majd a közönségnek vezényelt. Mivel aránylag egyszerű volt, senkinek sem esett nehezére utánozni. Hát ez jutott nekem akkor s úgy az eszembe. Elhatároztam, hogy utánajárok a számnak. Kis keresgélés után kiderült, hogy az a bizonyos szám a „Read My Mind” volt. Ezzel kezdődött meg a The Killers-szel való kapcsolatom. Jött a „Somebody Told Me” (amit szintén a Szigeten hallottam), aztán a „Jenny Was A Friend Of Mine”, majd egy kedves osztálytársam ajánlására a „Mr. Brightside”. Ha valaki jót akar magának, akkor ezeket ne hagyja ki. Még több utánajárással derítettem ki, hogy a Sam’s Town nevű, 2004-ben kiadott, továbbá a Hot Fuss nevű, 2006-ban kiadott albumokról van szó. Belelkesedtem, és nekiálltam bővíteni az ekkor még igen szűk ismereteimet. Könyörtelenül faltam fel a két CD-nyi anyagot, s mikor már majdnem beteltem velük, megjelent a Sawdust (2007), melyet a mai napig tapasztalok.

Mivel mindig is utáltam a zenei kategóriákat (talán mert nem nagyon értem a rendszerezés bizonyos részeit), ezért senki ne is várja, hogy még egyszer említés teszek bizonyos „brit-popról”. Van benne mindenféle elem, vannak zajos és elmélázós számok, de ami a leginkább elmondható a négyesről, hogy egyfajta kettős életet élnek. Nem törekednek sehogyan sem felülmúlni saját képességeiket, ugyanakkor folyamatosan haladnak előre. Azt adják, amit tudnak, így van egy megbízható minőség, ami minden számot betölt, ugyanakkor az albumok tartalmán meglátszik egy bizonyos fejlődés is, amit idővel bárki felfedezhet. A legjobban azt szeretem, hogy még nem csalódtam. Még nem volt olyan, hogy „jó, ezt sürgősen kapcsoljuk ki, ez hallgathatatlan”. Már jártam így pár nagy szerelmemmel (például drága Robbie Williams-szel), de a Killers még nem hagyott el.

Tehát, füleket kinyitni, a The Killerst berakni, és tapasztaljon mindenki!

puskasflora