57. szám 2008. február
Vissza a régi emlékekbe…
Egyik nyitáson kaptuk a hírt, hogy aki szeretne, visszamehet a régi iskolájába, beszámolót tartani a hatodikosoknak. Ketten, akik ugyanabból az általánosból jöttünk, együtt vállaltuk ezt. Gondoltuk, hogy milyen jó lehet az AKG-ról beszélni, és amúgy is, ez buli.
Kicsit elszámítottuk magunkat, így kb. háromnegyed órával
hamarabb megérkeztünk, de gondoltuk, sebaj, majd a volt osztálytársainkkal jól
elleszünk. Amikor találkoztunk, meglepetten fogadtak minket, mi is őket, mert
nagyon megváltoztak. Ők is, mi is. Igazából nem nagyon találtuk a helyünket,
furán néztük, hogy mennyi minden és mindenki más. Aztán becsöngettek (újabb
csodálkozás, mert már el is felejtettük, hogy csengő is van a világon), és
átmentünk a hatodikosokhoz, akiket úgy-ahogy, látásból ismertünk. Az
osztályfőnök bemutatott minket, mi meg elkezdtünk mesélni. Egyáltalán nem
készültünk, gondoltuk, nem lesz nehéz – nem is volt –, ráadásul a hatodikosokat
érdekelte, és segítettek nekünk. Az alap tudnivalókat elmondtuk, mi is az AKG,
miben más, mint a többi suli, mik az előnyei, hátrányai. Utána még egy-két
lényegtelen mondatot akartunk mondani, hogy mégse tízperces legyen ez az
„előadás”, de ekkor több kéz is a magasba lendült. Furcsálltuk, hogy most nekünk
jelentkeznek, amikor egy órája még mi is úgy ültünk a padban, ahogy ők. Sok
egész jó kérdést tettek fel, és egész hamar megértettek mindent, amin
meglepődtem, mert eddig, ha találkoztam egy ismerősömmel, aki nem hallott az
AKG-ról, elég hosszú ideig tartott, amíg elmagyaráztam mindent.
Az alapzaj egyre nagyobb volt, ekkor rájöttem, hogy elég nehéz egy 30 fős osztályt lecsillapítani. Volt egy fiú, aki nagyon menő próbált lenni, ezért olyan „lényeges” kérdéseket tett fel, mint például: ”Hány takarító van ott?”. Lassan a negyvenöt perces osztályfőnöki óra vége felé jártunk, pedig úgy terveztük, hogy kb. fél órát beszélünk, hogy maradjon idő az osztályfőnöknek is. Amikor az egyik kérdés után azt mondtuk, hogy lassan mennünk kell, teljesen lázba jöttek, és mindenki egyszerre kezdett el kiabálni, hogy még őt hallgassuk meg. Ekkor belépett még egy hatodikos, aki addig kint dolgozatot írt. Többen mondták neki, hogy sajnálhatja, hogy nem volt itt, mert most nem tudja pontosan, mi az a csibe és kupac. Végül sikerült elköszönnünk tőlük, és kimentünk. Boldogok voltunk, hogy egész jól sikerült.
Azóta már három hatodikossal is találkoztam az AKG-ban, akik persze lehet, hogy amúgy is már fontolgatták, hogy idejönnek, mégis jó érzés volt itt látni őket.
A látogatás helyszíne: a szentendrei Templomdombi Általános Iskola