23. szám 1999. június

Az éremnek (remélhetőleg) ugyanaz az oldala...

Drog-visszhang

A Szubjektív előző számában megjelent cikk (Az érem másik oldala, Szub 22) után úgy érzem, muszáj válaszolnom. Muszáj, mert úgy gondolom, teljesen félreértették a velem készült riportot.

Szerintem mi ugyanazon az oldalon állunk, hiszen mindannyiunknak az a legfőbb célja, hogy gyermekeink és mások gyermekei ne kerüljenek kapcsolatba a drogokkal. Lehetőleg semmilyen droggal, mert – mint mindannyian tudjuk – nem rászokni sokkal egyszerűbb, mint leszokni. Abban is igaza van a levélnek, hogy utakat kell mutatnunk a gyerekeknek, drogmentes utakat. Ez a szülői ház és az iskola legfőbb feladata.

A tüntetésre sem én, sem a többi józanul gondolkodó ember nem azért ment el, mert „drogos vagy szereti az ott hallott zenét" (ahogy ezt a médiában olvastuk/hallottuk), hanem azért, mert úgy gondolom/gondoljuk, hogy a megoldás, amit a drogtörvény nyújt, nem megoldás.

A drogos nem azért kezd el drogozni, mert azt engedélyezik, hanem mert problémái vannak, amelyek megoldásához sehonnan sem kap segítséget, ezért inkább elmenekül ebből a világból. Az ő gondjaikra nem a büntetőjog, hanem az orvostudomány, a pszichológia találhat választ. Természetesen szűkebb és tágabb környezetük segítségével, hiszen enélkül teljesen reménytelen a dolog. Ha egy drogos magára marad, ha büntetést kap segítség helyett, ha nem a probléma gyökerét akarjuk kiásni, hanem csak a felszínen szeretnénk (nem tagadom, nagyon látványos) eredményeket felmutatni, akkor az egész semmit sem ér. Lehet, hogy kevesebb kábítószer-élvező lesz körülöttünk (bár én ebben sem hiszek), de a betegeken nem segítünk azzal, ha megoldásként kizárjuk őket a társadalomból. Az erre áldozott komoly pénzeket inkább megelőzésre és rehabilitációra kellene fordítani.

De azt gondolom, hogy a mi gyerekeink jelentős többségénél nem ez a probléma. Ők az úgynevezett „hétvégi drogosok", akik bulikon, szórakozóhelyeken találkoznak a (főleg könnyű) drogokkal, ahol vagy kipróbálják azt, vagy nem. A kipróbálás fő oka pedig legtöbbször a kíváncsiság. A mi feladatunk ma nem lehet más, mint felkészíteni a gyerekeket ezekre a helyzetekre, hogy felnőttként tudjanak gondolkodni. Tudják, hogy mi vár rájuk, ha kipróbálják, hová vezethet ez az egész. Talán így van esélyünk, hogy megállítsuk őket, de csak így! Pusztán tiltással, börtönnel fenyegetve ez nem megy! A gyerekek értelmes emberek, gondolkodnak és elfogadják a korlátokat, ha azok nem az erőfitogtatást, hanem az ő érdekeiket szolgálják. Az enyhébb, de következetes magatartás mindig célravezetőbb, mint az értelmetlen szigor. Ön azt írja (bár én ebben nem hiszek), hogy a szigorított törvényt nem muszáj alkalmazni. De ekkor mi más volna a célja, mint üres fenyegetés, amivel még soha, sehol, senkire nem sikerült hatni.

Végül csupán egy kérdés: ha egy gyermek véletlenül keveredik bele egy „drogügybe" (ami ellen ma már sajnos senki sincs bebiztosítva, bárki bárhol találkozhat egy szál füves cigivel) és ezért lesz priuszos, akkor is ilyen vehemensen lehetne védeni ezt a törvényt?

Egy tanár
(Kardos Éva)

(Cikkek a drogtörvényrol, Szub 20)
(A Szubjektív drogokkal kapcsolatos cikkei)