Éjszaka van, a vonatállomáson csak néhány ember botorkál, szinte minden zárva van. Halovány fény világítja meg a peront. A falak mentén végig törött üvegszilánkok, elvétve néhány falfirka is felfedezhető. A szél néha-néha felkap egy szakadozott nejlonzacskót. Egyetlen vonat sincsen az állomáson.

Három hajléktalan álldogál a sínek mellett, hátrarakott kézzel, mintha a vonatot várnák. Egyikőjük már idős, szakállas, hosszú ősz hajú, egy ócska sapka van a fején, mindenféle rongyos ruhákat visel, két világoskék szeme, egyből kitűnik szürke valójából, név szerint Pityus. A másik Zoli egy fiatal, harminc év körüli férfi, mellényben, melegítőben, kapucnija a fejér húzva. Ő jóval a többiek fölé emelkedik, súrolja a két métert, furcsamód ki is húzza magát. Szomorú sorsáról, csak szakadt öltözete és erős őszülő borostája árulkodik. Az utolsó egy nő, Margit, ő a legalacsonyabb és még le is van görnyedve. Öreg, rosszindulatú a tekintete mély vonásai pedig, igen csak mogorva megjelenést biztosítanak neki. Néha-néha odaszólnak egymásnak, de ez nem nevezhető beszélgetésnek.

Mögöttük két fiatal nevetgél. Szájpiercing, fültágító, baseball sapka. Tipikus tömeggyerekek, de mégis ők visznek életet az egész állomásba, ők töltik föl hangokkal és mozgással.

Hirtelen mindenki elhallgat, egyszerre néznek középre, mintha valaki megkomponálta volna. A tekintetük középpontjában, egy bőr aktatáska van, az előző pillanatban még észre sem vették. A hajléktalan nő néhány lépést tesz a táska felé, de utána egyből visszamegy. Mindenkit elvarázsolt, mintha a fekete aktatáska, valamilyen módon világítana. Pityus felteszi azt a kérdést, ami már mindenki fejében megfogalmazódott.

Pityus: Na most akkor?

Zoli: Mi lenne, ha megnéznénk?

Zoli elkezd közelíteni felé, egy időben a fiatal fiú és lány is elkezd lépkedni a táska felé, ami mindössze néhány méterre van tőlük. Amikor odaérnek, Zoli és a srác (Márk) egymásra néznek, Márk bólint egyet, majd Zoli kinyitja a táskát, hárman egyszerre néznek fölé, majd a többiek is elindulnak a táska felé. Ahogy a táska fedele teljesen felnyílt, világos fény árasztja el a körülötte állókat. Pityus hirtelen lecsapja a táska fedelét, abban a pillanatban, mindenki egyszerre ránéz.

Pityus: Beszélnünk kéne.

A lány és Margit egyszerre kérdezi meg, majd egymásra néznek:

Ez az, amire gondolok?

Zoli: Azt hiszem. Jól látod ez egy…

A vonat beérkezésének zúgása elnyomta Zoli hangját, de mindenki egyetértett vele. Ez az volt… Az egymásra vetett tekintetek egyre furcsábbak, majd kifejezetten rosszindulatúak lettek. Margit hirtelen felkapta a táskát és elszaladt vele, pár másodperc után, mindenki utána rohant. A fiatalok utolérik, kikapják a kezéből a táskát és megelőzik. Margit kifújja magát, még jobban legörnyed. A gyerekeket utoléri Zoli és félrelöki őket, megbotlik, kiejti a kezéből. Pityus felkapja és elszalad vele.

Pityusé a táska, kibontja, újra fényár borítja el a környező dolgokat, utána egyből becsukja. Az ölébe veszi a táskát, majd elindul, DE hirtelen belezuhan egy fedetlen csatornaaknába. Eltűnik a mélység sötétjében. Egy pillanatra éles fény, majd sötét gomolygó füst árad szét, a csatornából.

Ha visszatérünk oda, ahol az egész elkezdődött, azt a kis apróságot fedezhetjük föl, hogy a táska még mindig ugyanott van, csak most egy vastag szemüveges köpcös, kopaszodó férfi is áll mellette. Elegáns ruhája kifogástalan, a maradék haja szorosan a fejére fésülve. Rezdüléstelen arccal áll ott, mélyen a zsebébe nyúl, óvatos mozdulattal a táskába tesz valamit. Felszáll a régóta ott várakozó vonatra, táskáját a peronon hagyja.