A pályaudvaron egy hangosbemondó jelezte a vonat érkezését. Az első vágányra futott be a gyönyörű, modern magánvonat. A járókelők többsége megállt, hogy egy pillantást vethessen a csodálatos járműre. Az egyik ilyen bámuló ember bőröndjére ráugrott valami az egyik nyitott ablakból, de ezt senki nem vette észre. Lassan alábbhagyott az érdeklődés a vonat iránt, mivel bárki is utazott rajta, úgy tűnt nem óhajtja kitenni a lábát.

A mi emberünk is tovább állt mit sem törődve a bőröndjén ücsörgő lénnyel. A bőrönd utasát ez nem lepte meg, inkább érdeklődve szemlélte a pályaudvar nyüzsgő világát. Még sosem járt itt ez előtt, de még ehhez hasonló helyen sem, úgyhogy nagyon alaposan az eszébe vésett minden apró dolgot. Apró térképet kapott elő táskájából és alaposan szemügyre vette, majd egy elégedett bólintással nyugtázta, hogy jó helyen jár. Hiába tökéletesen tudott tájékozódni, ő legalábbis így gondolta, hiszen otthon már mindent megtanult.

Nem tetszett neki a hely, túl sokan voltak egy helyre besűrítve, az állandó zajtól pedig majd megsüketült. Nem is értette a barátja és még sokan mások miért akartak annyira idejönni, a sokszor ugyan veszélyes, de csendes és nyugodt otthonukból. Még a környezet is sokkal szebb volt náluk, zöld dzsungel ameddig csak a szem ellát, itt pedig minden egyhangú szürke, néhol egy-egy rikító villódzó valamivel.

Az ember hirtelen megtorpant, felnézett egy órára, az arcán kellemetlen fintor jelent meg, majd olyan hirtelen váltott irányt, hogy kis utasa majdnem lerepült amúgy is instabil ülőhelyéről. Száguldani kezdtek a pályaudvar elején egy pult felé, ami fölé nagy betűkkel a jegypénztár szót írták. A kicsi lény nagyon megörült, ugyanis pont ezt a feliratot kereste. Olvasni nem tudott, de jól emlékezett a térképre rajzolt girbegurba jelekre, amik pontosan megegyeztek a felirattal.

Mikor az ember lelassított, és beállt a felirat előtt várakozó sorba, a lényünk egy ugrással a földön termett, és el kezdett futni a titkos ajtó fölé, aminek a térkép szerint a furcsa feliratú hely mögött kellett lennie valahol. Nem volt egyszerű eljutnia odáig, mivel az emberek nem láthatták, így nagyon kellett ügyelnie nehogy valamelyikük rálépjen. Végül kifulladva ugyan a sok futkosástól, de épségben elérte azt a pontot, ami a térképen is be volt jelölve.

Arra gondolt, hogy talán még sem volt olyan jó ötlet meglátogatni a barátját, mint hitte. Nem neki való hely ez, ráadásul nem is számítanak rá, hogy felbukkan. De most már mind egy, hiszen itt van, meg hát jó is lesz látni őket annyi idő után. Már alig emlékezett rá, amikor elhagyták őket és útra keltek a tengeren túlra a jobb élet reményében. Azóta csak a kezében szorongatott térkép volt a bizonyíték arra, hogy még élnek.

Miközben ezen gondolkodott megtalálta a titkos átjárót. Gondosan körülkémlelt, majd kinyitotta az aprócska kaput és a következő pillanatban már el is tűnt benne. Vaksötét lett hirtelen, ahogy az ajtót becsukta, de szeme hamar hozzászokott a lenti sötétséghez. Előkeresett a táskájából egy különös kavicsot, hozzádörzsölte a falhoz, amitől az világítani kezdett. A világító követ az apró térkép fölé tartva elindult lefelé a járatban.

A járat szép lassan szélesedni kezdett, de ezt nem nagyon lehetett észrevenni a rengeteg kacattól. Minden ide volt összegyűjtve, amit a föntiek elhagytak. A rengeteg por és pókháló között lejárt bérletek, gyűrött jegyek, a kő fényében megcsillanó aprópénzek, gyűrűk és kupakok hevertek összevissza. Az itt élők mindent ide gyűjtöttek, amik az emberek számára aprók és sokszor értéktelenek voltak, de nekik felbecsülhetetlen kincs volt. A lény el volt ragadtatva, imádta az ilyen apróságokat, otthon is halomszámra álltak az összegyűjtött bogyók, termések, amiket megszállottan gyűjtött. Megcsodált egy törött szemüveglencsét, mindent megnézett megtapogatott, egyre messzebb csalinkázott a lerakott táskájától, és a térképétől. Mire észbe kapott már késő volt, eltévedt, azt se tudta, hogy merről jött.

A kincsek látványától ragyogó arca egy szempillantás alatt fájdalmas grimaszba torzult. A hasa tiltakozóan kordult egyet jelezve, hogy már igen rég nem evett semmit. Kétségbe esetten próbálta meglelni a visszavezető utat, de csak egyre jobban elkeveredett. Már teljesen feladta a reményt, hogy megmeneküljön, amikor apró neszre lett figyelmes.

A szemében felcsillant a remény, sietve indult el az ismeretlen hang irányába. Egy szélesebb folyosóra ért, ahol egy része a falnak ki volt bontva, és egy repedt csőből bugyogott a víz. A lény nagyon megörült, hisz ha itt víz van, akkor élőlénynek is kell lennie benne, legalábbis ő így gondolta. A folyosó itt is tömve volt a legkülönfélébb kacatokkal, így könnyedén összetákolt egy horgászbotot egy fadarabból, és egy madzagdarabból. A saját leleményességén felbuzdulva ült a repedés mellé, csali híján egy fényes üvegdarabot kötött a madzag végére, és bedobta a vízbe.

Csak ült és ült, de nem történt semmi. Már egészen visszazuhant korábbi zord hangulatába, mikor valami megrántotta a zsinór végét. Gyorsan kikapta a vízből a zsákmányát, de alaposan meglepődött. A madzag végébe egy apró pókocska kapaszkodott, majd kihasználva a lény meglepődöttségét, gyorsan leugrott róla és elmenekült a sötét alagútban.

Még ült ott egy keveset, azon merengve, hogy milyen furcsa világba is került, otthon bizony sohasem úszkáltak volna pókok a vízben. De miután megkóstolta a vizet rájött, hogy miért nincsenek benne halak. A víznek szörnyű íze volt, ráadásul nem is volt tiszta. A további horgászás helyett inkább visszaindult, hogy hátha megtalálja elveszett térképét.

Azonban újabb hangok szálltak feléje, egy másik alagútból. Ijesztő hangok voltak, de kíváncsisága legyőzte félelmét és a hang irányába eredt. Amikor már elég közel ért eltakarta a fénylő kavicsot, hogy az ne árulja el. A sarkon túlról apró fénycsík jelezte, hogy valaki van ott. Egy fekete alakot pillantott meg, amint a sarokra jutott. Nem volt nagyobb nála, a formájából is arra következtetett, hogy hozzá hasonló lénnyel van dolga. De valamiért mégsem merte felfedni magát. Volt az idegenben valami ijesztő, és baljóslatú. Inkább csendben követte, és észre sem vette, hogy egyre mélyebbre ereszkednek. A falakról egyre több pókháló lógott lefelé, de a kacathalmok mintha csökkentek volna.

Fogalma sem volt róla mióta követi az idegent, de még mindig csak mentek. A lény már azt gondolta, hogy az idegennel egyszer csak a föld másik oldalán lyukadnak majd ki. De az alagút hirtelen szélesedni kezdett, egyre tisztább is lett, eltűntek a pókhálók és az összegyűjtögetett limlomok. Az alagút vége élesen elkanyarodott jobbra, mögüle egyre erősödő zaj hallatszott.

Alig hitt a szemének, amikor egy hatalmas csarnokban találta magát, egy pillanatra azt hitte újra a felszínre került, de hamar rájött, hogy ide nem sok ember fért volna be. A falak és a padló szürke volt, akárcsak a fenti világban, de itt minden ragyogott a tisztaságtól, ráadásul az egész termet megtöltötte egy egészen különös szag. A terem közepén egy óriási szerkezet emelkedett. Mindenféle csövek, és drótok álltak ki belőle. Furcsa zúgó hangot adott ki, és néha kattant egyet. Az oldalán kis piros égők hol felgyúltak, hol pedig kihunyt a fényük.

A lény gyorsan elbújt egy nagy halom egymásra tornyozott cső mögé, mivel a szerkezet körül egy egész tucat hozzá hasonló sárga lény sürgött-forgott. Szinte ugyanúgy festettek, mint ő, csak nekik a cilinder helyett munkássapka volt a fejükön. A csodálkozástól tátva maradt a szája. Még sohasem látott ehhez foghatót.

Épp azon gondolkodott, hogy mitévő legyen, amikor hangok ütötték meg a fülét. Kilesett rejtekhelye mögül, és meglátta a különös idegent, akit eddig követett, amint egy másik fekete alakkal beszélgetett. Csak néhány szót sikerült elcsípnie az eszmecseréjükből, mivel mindketten izgatottak voltak, és az egész mondanivalójukat gyorsan hadarták el. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy rájöjjön itt valami nagy és veszélyes dolog van készülőben. Az idegenek hatalmas robbanásról beszéltek, meg hogy majd meglátják azok az elnyomók, hogy mekkora hatalmuk is van nekik.

A lény néhány perces mély gondolkodás után leszűrte a lényeget. Valószínűleg most nagy bajban van, az elnyomók talán az emberek, ezek az idegenek valami nagy gonoszságra készülnek, a szerkezet valószínűleg egy bomba, bár fogalma sincs róla, hogy az mi a csuda. A feje zúgott a temérdek sok információtól és a nagy zajtól, telkesen összezavarodott. Eredeti úti célját már rég elfelejtette, most már inkább csak haza akart jutni valahogy.

Ott kuporgott még egy jó ideig, míg egy éles hang nem ébresztette kábulatából. Ez a hang arra hívott fel mindenkit, hogy azonnal hagyják el a területet, menjenek védett helyre, a bomba nemsokára robban. A lény olyan gyorsan ugrott fel, és kezdett el futni a kijárat felé, mint még soha. Senki sem vette észre mivel a termet már nagyjából mindenki elhagyta, és akik még bent voltak azok is a menekülésre koncentráltak, nem vették észre. Futtában még megpillantotta barátját, amint a kijárat felé iszkolt, de amint őt meglátta, tágra nyílt szemekkel megállt. A lényünk viszont nem állt meg, nem törődött már semmivel, főleg nem az állítólagos barátjával, aki nyilvánvalóan benne volt ebben az egész zavaros, de biztos, hogy nem jó kimenetelű dologban.

Csak futott, és futott nem nézet semerre. Azonban amikor visszaért a kacatokkal teli alagútba, megbotlott az egyikben, és elterült a poros padlón. Csak feküdt és nem tudta mit csináljon, mert valamiért biztos volt benne, hogy ha fel is állna, és még futna, akkor sem menekülne meg. Remélte, hogy csak álmodja ezt az egészet, és reggel otthon ébred. Megfogadta magának, hogy soha többet nem hagyja el a saját világát, bármi történjék is.

A padló hirtelen remegni kezdett, a levegőt robbanás rázta meg.