Timothy Evergreen, a híres angol popsztár unott fejjel nézett ki az vonatablakon és azon elmélkedett milyen égbekiáltó őrültség volt magára vállalnia egy újabb világ körüli turné gondjait.
Öreg vagyok én már ahhoz,hogy ismeretlen balkáni országokban hülyítsem a népet - gondolta - Habár -és itt az ablakra villogtatta vakítóan fehér műfogsorát- a koromhoz képest meglehetősen jól

nézek ki.

Thimothy negyvenöt év körüli, csont sovány, magas, őszülő férfi volt, és ameddig csak vissza tudott emlékezni karrierjére mindig népes kiszolgálószemélyzet vette körül. Most is teletömte magánvonatát masszőrökkel, pincérekkel, szakácsokkal, hogy Bukarestbe vezető útja alatt

semmiben se szenvedjen hiányt. Aztán ott voltak még a menedzserek, hangmérnökök, világítók és az egész gyanús bagázs akik elengedhetetlenek voltak ugyan a koncertekhez, ám semmi hasznukat nem lehetett venni kényelem szempontjából. Sőt, ha az ember kedves is akart lenni, még a nevüket is meg kellett jegyeznie.

Timothynak esze ágában se volt kedvesnek lenni. Ő egyfelől híres, másfelől gazdag, semmi szüksége rá, hogy még kedves is legyen. Ráadásul az roppant megerőltető is. Akinek itt egyes-egyedül kedvesnek kell lennie az a csicskahad akiket ő dolgoztat, ő fizet, ő ruház, ő etet, és a többi és a többi. Ebből kifolyólag ha ő egyszer azt mondja, hogy sör, akkor nem azt kell kérdezgetni tőle, hogy milyen kör, hanem hozni a vonaton fellelhető összes féle sörből egy pohárral és másodperceken belül elhelyezni az ő asztalán. Nem beszélni, nem késlekedni, nem hibázni!

Pofonegyszerű, valaki mégsem bírja felfogni.

Ez a valaki az újonnan felvett hangmérnök volt. Pontosabban hangmérnök-NŐ. Pfff....nők! Timothynak megvolt róluk a véleménye. Egyes számú alapszabály: az ember ne bízzon feladatokat nőkre. Valaki mégis felvette ezt a némbert, aki még a földimogyorót is képes volt összekeverni a fán termővel. Ráadásul épeszű embert nem hívnak Sybillnek. Na mindegy végső soron csak személyzet.

A sínek sokasodni kezdtek, a vonat lassan begördült az állomásra.

- Whisky! - kiáltotta el magát Timothy. Még így, huszonöt év után is lámpalázas volt, mielőtt kiállt volna a tömeg elé. Bár a kijevi koncert meglehetősen jól sikerült, voltak visongó tinilányok autogramos füzetkével a kezükben, laza fiatalok, ifjú asszonykák, megszállottan ordibáló férfiak, ő pedig úgy sziporkázott a jól ismert türkizkék ingében és csillag alakú napszemüvegében, mintha húsz évvel fiatalabb lenne. Bár így lenne itt, Bukarestben is.

Végre fékezni kezdett a szerelvény, végül a gyönyörű, modern magánvonat teljesen megállt.

Milyen furcsa – gondolta magában a sztár – Mintha Budapest lenne a táblára írva. Á nem, biztos itt is cirill betűkkel írnak, mint Oroszországban. Hülye románok, minek bonyolítják túl az egész életüket?! Timothy Evergreen meglepően keveset tudott Európáról és javíthatatlanul rossz volt a logikája. El kell ismerni, már az is nagy teljesítmény volt tőle, hogy a táblát elolvasta. Többet azonban nem töprengett a problémán, túlságosan is lekötötte közeli kiszállásának – vagy ahogy ő gondolta, színre lépésének – megtervezése.

Először egy kicsit várni kell, hogy az emberek kigyönyörködhessék magukat nem mindennapi járművén. Aztán persze még egy kicsit várni, hogy már-már pattanásig feszüljenek az idegek. És legvégül, mikor már mindenki visszafojtja a lélegzetét és a feszültség a tetőfokára hág ő hirtelen feltépi az ajtót és valami sármos pózban kiáll a tömeg elé. Mikor a kitörő ováció lecsendesül néhány szót mond – például „Hello Bukarest” - amitől újra beindul a tapsvihar és az ujjongás.

Blablabla. Egyszerű taktika, de mindig beválik. Timothy a legkisebb mértékben sem ragaszkodott ócska hagyományokhoz, ám ezt az egyet mindig pontról pontra követte.

Most még biztos a vonatot nézik, de már nem árt készülődni, nehogy valami kellemetlen meglepetés érjen – gondolta magában.

- Lássuk csak.... Ruha rendben, haj oké, mosoly egész szívből jövőnek tűnik, és a protkó sem feltűnő. Még egy kis szájspray és indulás.

Timothy Evergreen egy bájmosoly kíséretében elhagyta a vonatot és........

A mosoly azonnal leolvadt az arcáról. A peronon nemhogy éljenző tömeg, de egyetlen rajongó sem várakozott. A sztár agya egy vonatkerék gyorsaságával kezdett el pörögni, ám így sem tudott semmit kitalálni. Végső elkeseredésében gyorsan a második pontra váltott.

- Hello Bukarest! - nyögte rekedten, de még az pályaudvaron álldogáló hajléktalanok is másra figyeltek.

- Budapesten vagy öreg, jobb ha tőlem tudod meg – vetette oda neki egy arra járó fiatal.

A popsztár torka kiszáradt, ajka cserepessé vált, egész arca lángba borult. Ijedten hátrálni kezdett, meglökte maga mögött a vonatajtót és beiszkolt. Remegve rogyott le az ülésre, de szégyene hamarosan dühnek adta át a helyét. Most igazán ordítania kellett valakivel, miért ilyenkor nincs itt egyik semmirekellő csicska sem?! Az a kontár hangmérnök is kikéredzkedett a mosdóba. Mintha a vonaton nem lenne elég vécé. Istenem, ha tudná melyik gyengeelméjű idióta miatt jutott Bukarest helyett Budapestre, az úgy repülne az állásából, hogy a lába se érné a földet! És ezek a tapló budapestiek, hogy mernek így beszélni vele, – Budapesten vagy öreg – Timothy Evergreennel, akinek a kisujja is többet ér, mint három ilyen alak együttvéve. Ez bosszúért kiált.

Timothy Evergreen a híres angol popsztár töprengő fejjel nézett ki a vonatablakon és azon elmélkedett, hogyan bosszulhatná meg ezt a szörnyű nagy leégést. Gondolataiból csak a hirtelen felhangzó tűzriasztó hangja zökkentette ki. Ám ekkor már készen állt a tervvel.

- A füstgépeket! - kiáltotta el magát hirtelen.

- P-p-parancsol uram? - kérdezett vissza az egyik pincér.

- Jól hallottad te agyalágyult, minden ablakba állíts egy füstgépet, amit a koncerthez használtunk volna és amikor jelt adok elindulunk és te beindítod a gépeket.

A pincér vonakodva bár, de teljesítette a parancsot.

- Most! - hangzott Evergreen utasítása.

A magánvonat ablakaiból sűrű füst tört elő, ami csakhamar beborította az egész pályaudvart.

Timothy Evergreen füstölögve visszazötyögött Angliába.