Mikor megállt a vonat, Sybill olyan gyorsan ment ki a nyíló ajtókon, hogy már majdnem rohant. Nem bírt tovább egy légtérben tartózkodni valami elkényeztetett sztárral, aki a sima sós mogyoróban is hibát tudna találni.

A vonat nem személyvonat volt, egy angol popsztár magánvonata, akinek még a nevét se tudta. Azt mondják, elég híres, legalábbis a személyzet számából ítélve, de Sybillnek nem volt ideje ilyen felesleges információk beszerzésére, úgysem kérdezte tőle senki, mikor felvették hangmérnöknek.

A sztár Bukarestbe ment volna, de Sybill eltérítette a vonatot: nem engedhette meg magának, hogy Bukarestből még visszajöjjön Budapestre. Elég jó emberismerő volt, tudta, hogy az elfoglalt sztár nem fog különösebb figyelmet fordítani arra a pár betűre, ami megkülönbözteti Budapestet Bukaresttől.

Sybill titkos ügynök volt, azzal a megbízatással, hogy fülelje le Tagányi Zoltánt, a budapesti maffia főnökét. A Szervezet, aminek Sybill dolgozott, és ami olyan titkos, hogy a tagokon és az ellenségen kívül senki sem tudott a létezéséről, őt küldte a feladat elvégzésére. Természetesen a Sybill név csak álnév volt. Az álcája, amit már Tagányi biztosított neki, elég volt arra, hogy mikor este a Városligetben találkoznak majd, ne sejtsenek semmit a külső szemlélődők. Mivel nagyon jó szuperügynök volt, Sybill tökéletesen tudta adni a hangmérnököt, csakúgy, mint a maffiának segítő közvetítőt, mindenfajta feltűnés nélkül. Azt a pár könnyű mechanikai feladatot, amit el kellene végeznie hangmérnökként, úgyis megtanulta az alapképzésben, amit kapott, mikor az ügynöki pályát választotta.

Arra viszont sehol nem készítették fel, hogy a szupersztár társaságában minden egyes perc egy kihívás lesz arra, hogy mennyire tudja megőrizni a hidegvérét, és hogy mennyire elhivatott. Legalábbis ő úgy érezte, mintha a Szervezet direkt ezt a feladatot is a nyakába varrta volna. Tudta hogy van ez: aki kiöregszik, azt először megcsinálhatatlan feladatokkal bízzák meg, hátha elmennek maguktól, aztán, ha önszántukból nem megy, leülnek beszélgetni velük, végül pedig olyanokkal, amiből nincs visszaút, biztos a halál. Sybill grimaszolt egyet, mikor ezt végig gondolta. Igaz, hogy nem ő volt a legfiatalabb a Szervezetben, de a legjobb biztosan…Túlságosan paranoiás lettél az évek alatt”- gondolta, magát nyugtatva, ahogy elsétált a peronról. A sztárnak azt mondta, hogy mosdóba megy, nem mintha bárkinek is feltűnne, hogy nincs ott…

Sybill szép, izmos nő volt, az évek nehéz munkája minden egyes izmát kiszálkásította, és pár karcolást is szerzett, amiket szerencsére el lehetett rejteni jó ruhaválasztással. Fekete, félhosszú haja volt, ami sosem volt gubancos: Sybill jól vigyázott a külsejére.

A tempót gyorsra vette, még el akart menni a mosdóba, hogy ellenőrizze az iratokat, és felhívja Tagányit. Budapesten minden más volt, mint Angliában, ahonnan jött. Minden szürke, poros és kopott volt, Anglia pedig csillogott- villogott. Anglia volt a gazdasági központ, míg Budapesten érződött, hogy megviselték a változások az évek folyamán.

Ahogy Sybill ment a mosdók felé, egyszer csak egy ismerős alakot látott meg. Borostás arcáról, kopott öltözékéről rögtön megismerte, és csalhatatlan memóriája rögtön elmondta neki, hogy együtt volt kiképzésük. Az alak nem volt olyan öreg, mint amilyennek látszott, kicsit volt csak idősebb, mint Sybill, aki a harmincas éveinek a közepén járt. Sybillnek akkor egy kis ideig tetszet, nem is inkább tetszett, mint sajnálta a cinikus, besavanyodott embert és segíteni akart neki. Tudta, hogy nem működne, ezért arra erőltette a szívét, hogy elfelejtse. Sybill intett neki, de ő gondterhelten továbbsietett.

A lánynak hihetetlen mentális ereje és ösztöne volt, pontosan megérzett dolgokat, és sok mindent meg tudott oldani csupán azzal, hogy rendszerezte a feladatait és jegyzeteket készített az agyában. Volt, aki ezek miatt bolondnak tartotta, de Sybill úgy volt vele, hogy amíg ez segíti, és könnyebbé teszi az életét, miért ne csinálná.

Már majdnem odaért a női mosdóhoz, már fejében elképzelte, mit fog hazudni Tagányinak, mit fog mondani, honnan szerezte a dokumentumokat. Egyszer csak egy fura embert látott. Fűzöld ruhája és kopottas cipője volt. Felmosórongy volt a kezében, és vödör a lábánál, és mikor Sybill odaért, a japán emberke szélesen elmosolyodott, majd erős akcentussal, amiről Sybill érezte, hogy nem eredeti japán, megszólalt:

Sybillnek most eszébe jutott, hogy a Szervezet figyelmeztette, hogy a mosdók hosszú ideje nem működtek, mégis az agyában villogott a piros „Veszély, veszély” jelzés. Sybill úgy döntött, hogy ezt most figyelmen kívül hagyja, és megkérdezte az emberkét, mégis akkor merre van a mosdó.

Sybill most már biztos volt benne, hogy ő nem hétköznapi takarító, de tudta, hogy ha most elmegy másik irányba, lebukik. Az emberke az egész pályaudvaron átvezette, egy eldugott helyre, ahol már a beérkező vonatok döcögése sem hallatszott. Sybill megmarkolta zsebében a pisztolyt, pont jókor, épphogy ki tudott térni a japán egy jól irányzott rúgása elől, és rá tudott lőni.

Sajnos a japán majdnem ugyanolyan képzett volt, mint Sybill, csak még fiatal is, és bár a lány el volt foglalva az életben maradással, azért belül borzasztóan fájt neki, hogy talán így és itt kell meghalnia. Görcsös erőfeszítéssel az erős, izmos japánt nekilökte a falnak, aki, ahogy tompítani akarta az esést, betörte a könyökével a tűzjelző üvegét. Mikor összeszedte magát, egy hatalmasat öklözött Sybill hasába, amitől Sybill fájdalmasan összegörnyedt, és ekkor a japán egy hatalmas ütést mért Sybill hátára. Így dulakodtak egy ideig, és mivel mindkettő egyformán erős volt, Sybill már a futáson gondolkodott. Ekkor azonban a japán az ingujjából egy kést rántott elő, és tiszta erőből a lány vállába vágta. Sybill a földre zuhant, de ahogy esett, a pisztollyal, ami a zsebében volt, tüdőn lőtte a japánt. Az hatalmasat nyögött, majd ördögi mosollyal benyomta a tűzriasztót, és meghalt.

Sybill jól tudta, hogy a tűzriasztó hallatán rövidesen idesereglenek a tűzoltók, és mikor kiderül, hogy nincs tűz, a nézelődők is. Ekkorra már a tűzriasztó éles vijjogása töltötte meg a pályaudvart, és Sybill nyugodtan, ahogy tanulta eldobott egy füstbombát, és rohanni kezdett a vészkijárat felé, mint ahogy bármilyen bepánikolt járókelő tenné.

Mikor kiért a pályaudvarból, látta, hogy minden egyes porcikáját kék-zöld foltok borítják, és márkás pólóján már átcsillant az élénkpiros vér. Körbenézett, de szerencsére, aki el akart menekülni, már megtette, a tűzoltók pedig nem értek még ide, úgyhogy egyedül volt. Elindult egy telefonfülkéhez, hogy mentőt hívjon, és ijedt, remegő hangon, ahogy kell, kihívta. Pontosan tudta, hogy így már nem mehet Tagányihoz, hiszen biztos volt benne, hogy a japánt ő állította rá, hogy eltegye láb alól és leszállítsa a dokumentumokat. Igazság szerint kicsit sértő volt a színészi tehetségére nézve, hogy Tagányi ennyire nem bízott meg benne, de jelen pillanatban a szúrt sebe már annyira pulzált, hogy másra sem tudott gondolni. Eldöntötte, hogy holnap kilép a Szervezetből.