Kicsinyke testamentum (részletek)

I.
Most, kilencszázkilencvenhatban,
Én, Varró Dániel diák,
Lógást, lapítást abbahagytam,
Bevégezvén az iskolát,
Számomra megszűnt egy világ,
- Fordulhat-e sorsom naposra? -,
Hűlt helyemen legyen virág
E csöppnyi testamentumocska.

II.
Egy tanteremben üldögélek,
Befúj a szél az ablakon,
Belül már szárnyat bont a lélek,
Kakukk egy őszi hajnalon,
Hittem, hogy lesz oly alkalom,
Mikor szivemre gyűlne minden:
Azt gondoltam, hogy itt lakom,
S lám, mégis el kell mennem innen.

III.
Pedig szerettem idejárni.
Mikor még szinte csillagos
Az égbolt, elindulni, várni,
Hogy jönne már a villamos;
Az ember persze hajlamos
Mérgelődni, míg van, a kincsen.
Jaj, minden olyan kajla most!
Silány rímként nyekeg a nincsen.
….

Az elköszöngetés balladája

Belőletek hogy mit se látok
Többé, okosok, ostobák,
Portásbácsik, magyartanárok
S ti sok sínylődő kisdiák
(Nektek se légyen mostohább
A sorsotok, mint volt nekem),
Szivembe kardok kínja vág,
S hiány ül majd a lelkemen

Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.

Töri-, matek-, rajz-, nyelvtanárok,
Kerámiák, köcsögdudák,
Könyvtárosok és csillagászok,
Vegyétek szívem búcsúját!
Nem vágok hozzá bús pofát,
Ha könnyem csorran, elkenem,
De mit tagadjam, sok pupák,
Hiány ül majd a lelkemen.